„A népek boldogulásának leghatalmasabb eszköze a kereskedelem”

A kormányzói szózat bölcs szavait követő meghiggadt légkörben, tul azokon az általános politikai szempontokon, amelyeket az egész ország közvéleménye annyi lelkesedéssel és elismeréssel fogadott, beszélnünk kell azokról a kérdésekről is, amelyeket a közgazdaság problémáival összefüggésben vetett föl a kormányzói szózat.

Nemcsak azt az általános megállapitást értjük, hogy dolgozni és alkotni csak nyugodt légkörben lehet és hogy az ötéves terv végrehajtásának föltétele a törvények abszolut uralma, hanem gondolunk különösen azokra a szavakra, amelyek a kereskedelem nemzetfenntartó szerepére vonatkoztak.

Ugy érezzük, hogy a kormányzói beszédnek erre a részére a közvélemény nem vetett olyan sulyt, mint aminőt e kijelentések, nagy fontosságuknál fogva megkövetelnek és anélkül, hogy mást, vagy többet akarnánk beléjük magyarázni, mint amennyit nyilvánvalóan mondani céloztak, meg kell állapitanunk, hogy az idevonatkozó pár szó önmagában véve is egy egész programot zárt magába.

Programot, amely sokkal többet jelent, mint aminek az első pillanatra látszik s amiről méltán mondhatta az ország kormányzója, hogy benne a helyzet kulcsa és csakis benne, nem pedig az utcán és a demagóg szólamokban. A kereskedelmi hajózás jelentőségére vonatkozó célzása a kormányzói szózatnak egész nemzeti politikai célkitüzést jelent, meglátását nemcsak a magyar gazdasági jövő utjának, de fölidézését a nemzeti mult legdicsőségesebb ideje emlékeinek is. Nagy nemzeti királyaink idején Magyarország közvetitője volt a Nyugat és közel Kelet kereskedelmének. A világ nagy kereskedelmi országutja vezetett végig az országon s habár ma szinte szállóigévé lett, hogy a magyar soha sem tartotta uri és magához illő foglalkozásnak a kereskedelmet, ezek a dicső korszakok mégis ettől a gazdasági tevékenységtől nyerték ragyogásukat, gazdagságukat s ezen keresztül azt a világhatalmi szerepet, amelynek egykor a magyarság viselője volt.

A kormányzói beszéd hallatán éreztük, hogy e nagy nemzeti mult emlékei ragyogtak föl abban a magyar férfiuban, aki a nemzet történetének talán legválságosabb óráiban nemzetéhez beszél s aki igazán uj utakat akar mutatni népének. Megéreztük, hogy a magyar dicsőség emlékei sugallták ezeket a szavakat s ezek az emlékek tanitották meg a kormányzót arra, amit összes közgazdászaink vagy soha nem tudtak, vagy már elfelejtettek. Mert az ország gazdasági jövője csakugyan ebben s csakis ebben van: a kereskedelem fejlesztésében, abban, hogy ismét közvetitői legyünk a Nyugat és Kelet gazdasági forgalmának, s hogy a Kelet és Nyugat kapujában állva, a Nyugat és magunk termékeit a nyugati fejlett iparok produktumait vigyük Keletre.

A magyar szabad kikötő segitségével a közel Kelet kereskedelmének központjává tehetjük hazánkat, – mondotta a kormányzói szózat – s ezzel igazolta azt a fölfogást, amelyet az utóbbi időben alig-alig mertek nálunk hangoztatni, hiszen a kereskedelmet egyszerűen ugy kezelték, mint valami nemzetellenes, céljaiban és törekvéseiben a magyarságtól idegen foglalkozást, csak azért, mert a demagógia összevegyitette felekezeti szempontokkal. Pedig itt volna az ideje, hogy ezzel a kérdéssel, minden más szempont mellőzésével, végre alaposan foglalkozzunk és revizió alá vegyük, vajjon helyes uton járunk-e, amikor gazdasági jövőnket csak a mezőgazdaság és csak az ipar fejlesztésében keressük?