Sajtóvélemények a 30 éves Nyugatról - Pesti Napló
Újév napján harmincadik évfolyamába lépett a Nyugat, legegyenletesebb és legelőkelőbb színvonalú irodalmi folyóiratunk, amelynek háromévtizedes élete elválaszthatatlan a magasabb igényekhez igazodó, európai szellemű, modern magyar irodalom kialakulásától. Sőt, retrospektíve ma már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen maga ez a páratlan jelentőségű folyóirat volt nálunk életrehívója az új század irodalmi forradalmának s egyben továbbformálója és elismertetője a forradalom időálló eredményének, közvetlen vagy közvetett irányítója a korszerű magyar irodalom egészének, az Ady-nemzedék harcos indulásától a második generáció síma beérkezéséig.
Vele és általa, benne és rajta keresztül gazdagodott ki irodalmunk mai teljessége, az első "nagy gárda", úttörő és alapvető munkája nyomán. Hatása és szerepe sokkal többfelé ágazik, hogysem részletezhető lenne egy kurta cikk keretében. De ha megemlékezésünk szükségképpen csak vázlatos-hiányos jelzésekre szorítkozik is, a jubiláris esemény multatidéző alkalma mellett mégse mehetünk el némán.
Egy emberöltő előtt, 1908 elején jelent meg a Nyugat első, szürkeborítékos száma. Homlokán a főszerkesztő, Ignotus s a két szerkesztő, Fenyő Miksa és Osvát Ernő neve, alatta Mikes Kelemen beszédes emblémája: a magányos gyertyaláng világánál asztalra könyöklő, keletről nyugat felé merengő, kardos-kucsmás magyar író képe, mint megszemélyesített program. Már a lap címe tüntető állásfoglalás volt az akkori (s szinte mostanáig változatlan) hivatalos és félhivatalos irodalom önmagába zárkózó, befelé forduló gesztusával szemben.
A magyar szellem a magyar géniusz kifelé sugárzó vágyát, európai kapcsolatokat áhító és kereső nosztalgiáját fejezte ki aláhúzottan a cím, a jelkép s még inkább a tartalom. Igaz, A Hét - ahonnan Ignotus és Osvát kivált - jóval előbb próbált orientálódni ilyen irányban s nem is sikertelenül, de egyrészt Kiss József hetilapjának forradalmi lendülete akkor már elernyedt, anélkül, hogy az egyidejűség elvét beteljesítette volna, másrészt a Nyugat valahogy határozottabban és céltudatosabban írta körül mindenekfelett pedig a felrajzó fiatal tehetségek megszervezésével tette nyomatékossá európai-magyarságot sürgető programját.
Feltörése sem elszigetelt jelenség volt, hanem szerves részlete és jellemző megnyilatkozása az új Magyarország megszületését előkészítő, általános erjedésnek. Annak a szellemi reneszansznak, amely később csupán politikailag bukott el, irodalmilag azonban átvészelte a kommünt, túlélte az ellenforadalmat s a jelen élő-eleven magyar irodalmában terebélyesedett ki.
A Nyugat jókor jött s azt hozta, amit vártak tőle: új formát új tartalommal. Egész alakulása rendkívül szerencsés volt. A vitathatatlan vezér, Ady nevét tűzte zászlajára. Harcos irányítója az örök-nyugtalan, nagy kultúrájú, lelkes Ignotus lett, akinek túlzásaiban is magával ragadó hevét Osvát hűvösen mérlegelő, tárgyailagos, elfogulatlan, époly rugalmas, mint kemény kritikai szelleme ellensúlyozta.
De a legfontosabb mégis az egyre bővülő élcsapat volt, a legszínesebb együttes, amelyben Balázs Béla, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Gellért Oszkár, Karinthy Frigyes, Laczkó Géza, Elek Artúr, Tersánszky J. Jenő, Nagy Lajos, Füst Milán, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Szép Ernő, Ambrus Zoltán, Szabó Dezső, Lengyel Géza, Kaffka Margit, Nagy Zoltán, Feleky Géza, Révész Béla, Szomory Dezső, Biró Lajos, Lengyel Menyhért, Szini Gyula, Földi Mihály, Schöpflin Aladár, Kassák Lajos, Somlyó Zoltán, Kuncz Aladár, Hatvany Lajos, Király György, Szabó Lőrinc. Juhász Gyula, Rozványi Vilmos s annyi más, kiváló tehetség adott egymásnak találkozót, a csakhamar Ady mellé nőtt Móricz Zsigmonddal és Babits Mihállyal az élén.
Micsoda nagyszerű "sereg", amelyben minden második maga is vezéri rangot képvisel. S micsoda harcot kavart felsorakozása. Az Ady körül már előbb kirobbant izgalom a Nyugat harcává mélyült és szélesedett, végigkísérve a folyóirat életének tíz-tizenkét esztendejét. Ez az első korszak az állandó bajvívás, a meg-megújuló támadás és védelem jegyében zajlott le. Sok erő megedződött, kifejlett és nagyranőtt ebben a harcban, de még több elpazarolódott.
Talán egyedül Ady zsenije bontakozhatott ki zavartalanul, a maga tündöklő teljességében, mintha eleve érezte volna a tragikus vég sürgető közelgését. A többiek igazi, érett gyümölcsöktől dús szürete jórészt a huszas évekre maradt. A harc tehát állt, amire volt is ok, mert a "nyugatosok" (mennyi külön irány foglalata ez az elterjedt megjelölés) mint konok-elszánt ellenzék dobbantak a nyilvánosság elé és szinte keresték az alkalmat a konvenciókkal való szembehelyezkedésre. Elvetették az epigonizmus szerény vállalását. Nem folytatást, de szakítást hirdettek. Az üres formák és megmerevedett hagyományok leváltását. Ez a nemzedék inkább sötétenlátó volt, mint optimista.
Mindenesetre éles kritikai szemmel nézte a magyar életet. Ösztönösen érezte a szellemi felszabadulás szükségét s magyarságának legnemesebb értékét annak európaiságában ismerte fel. Rokonabbnak érezte magát Széchenyivel, mint Kossuthtal s a pártpolitikával szemben a tiszta humanista felfogást kívánta uralomra juttatni. Mindebben Osvát "erasmusi" szelleme jutott elsősorban kifejezésre. Az a szerkesztői elv, amely az irodalom szuverénitását tiszteletben tartva, a legkülönbözőbb irányoknak is helyet biztosított a Nyugatban, pusztán a tehetség jogán.
Ez a humanista szellem még kifejezettebben érvényesült a háború után, a Nyugat második korszakában, amikor Babits, előbb Ady, majd Osvát szerkesztőtársa vette át a folyóirat irányítását. Az ő emlékezetes tanulmánya, amelyet Benda könyve kapcsán írt Az írástudók árulásáról, mintegy végső rendszerbe foglalta a Nyugat addig hallgatólag vallott esztétikáját.
Ez a második korszak a békés virágzás, a fiatalabb erőkkel való gazdagodás, a teljes kiérzés s a forradalmi értékek konzerválásának ideje. Ady körül régen elültek a harcok. Új, megértő nemzedék nőtt fel közben s a fiatal írók és olvasók már minden ellenállás nélkül, olyan természetesen és közvetlenül fogadták be Adyt, Babitsot, Móriczot, Schöpflint, mint mi annak idején Petőfit, Aranyt, Keményt vagy Gyulait.
S ha a hivatalos irodalom egy része még ma is idegenkedve nézi a Nyugatot, - amelynek népes és értékes gárdájából máig sem jutott senki egyetemi katedrához, akadémiai tagsághoz, számottevő közéleti pozicióhoz, - azért tagadhatatlanul javult a helyzet. Az érthetetlenség és hazafiatlanság vádja lassanként elnémult körülötte s a jóhiszeműek előtt egyre világosabbá lesz, hogy a Nyugat multjához híven tölti be vállalt kulturális szerepét, mint a politika napi hullámverése fölé emelkedő tisztult irodalmiság és európai szellem magyar szigete.
Ma sem siet "korszerű" áramlatok hamar múló divatjának egyoldalú szolgálatára, ma sem szolgáltatja ki az irodalmat pártpolitikai szeszélyek játékának, ma sem az irányt, a világnézetet, hanem a tehetséget, a művészi és költői értéket tekinti egyedüli és legfőbb fokmérőnek. Amiért egykor verekednie kellett: az elfogadtatás és elismertetés ma már nem gond számára. Így többet törődhet a régi értékek megőrzésével s a friss erők felszabadításával. Bizonyos, hogy hangja ma nem olyan harsány, nem annyira visszhangot verő, mint a harcok idején volt. Ám ezt egyrészt munkásságának másneműsége, másrészt a korszellem változása magyarázza.
Ma nem a líra, sőt általában talán nem is a szépirodalom felé fordul első sorban a legkulturáltabb rétegek érdeklődése, de sokkal inkább az eszme felé, amelynek térfoglalása a mai Nyugat keretein belül épúgy, mint egész irodalmunk mai alakulásában megfigyelhető. Viszont az ilyen természetű, elmélyültebb érdeklődés rendszerint kevesebb zajjal jár s a közízlés benső fejlődését csendben munkálva mozdítja elő.
Persze, az elmúlt harminc év alatt személyi változások, súrlódások és ellentétek is sűrűn adódtak a Nyugat életében. De ezek a belső harcok nem ásták alá létalapját. S maga az a tény, hogy ez a nagymultú folyóirat háborúk és forradalmak szakadékain keresztül is át tudta menteni, meg tudta őrizni a modern magyar irodalom kontinuitását: mindennél többet mond és egyformán bizonyosságot tesz régebbi és mai szerkesztőinek hivatottsága mellett.
A Nyugat első gárdája ma már erősen megritkult, jórészt szétszóródott, de a lapon kívül is eleven erőssége maradt irodalmunknak. A fiatalok pedig, akik helyükbe léptek, - Babits, Gellért, Schöpflin s legújabban Illyés Gyula vezetésével - elődeikhez méltón folytatják tovább a Nyugat három évtized előtt megkezdett, fontos és eredményes munkáját, a változatlanul élő európai magyar szellem jegyében.
Kárpáti Aurél
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!