Ódry Árpád

1937 | Szeptember

Nemcsak egy színésztől, a szóló művészet kitűnő alkotójáról, költői képzeletek fantomjainak testi formában megelevenítőjétől kell Ódry Árpád halálával elbúcsúznunk, hanem egy ma már úgyszólván kihaló színész-típustól is. Attól a színésztől, aki művészetét önmagából alakította ki, nemcsak a tehetség ösztönével, hanem intelligenciájával és önfegyelmezéssel is. Az intellektuel-színésztől.

Eszközeinek egy részét a természet adta neki, a többi részt maga szerezte hozzá. Férfias, jó alak, férfiasan, kellemesen zengő hang, beleérző képesség egy idegen alakba, könnyű reagálás a dialógus modulációiba, - ezek megtanulhatatlan tulajdonságok, a természettől kapta őket. De amivé ő fejlesztette, ésszel, türelemmel, becsvággyal és a mesterség szeretetével, az már teljesen az ő műve s hasonlókép amivel eredendő hiányait pótolta. A testalkata, mint mondtam, férfias és jó volt, de akik emlékeznek még fiatalkorára, azok tudják, hogy eredetileg kissé merev volt, elegendő hajlékonyság nélkül.

Fegyelmezéssel, tudatos munkával tette könnyed mozgásuvá és hajlékonnyá. Beszéde nehézkes, akadozó volt, demosthenesi munkával, szívós gyakorlással el tudta érni, hogy a beszéd legjobb művészei közé kerüljön. Nagy Shakespeare-szerepeiben, a Tanner Johnban és sok más szerepében megbámultuk beszédének patakzó sodrását.

Nem volt születése szerint proteusi természet, amely önként, erőlködés nélkül tud száz arcot váltani, - úgy törte hozzá magát százféle arculatú és hangú szerepeihez. Akik személyesen is ismerték, tudják, hogy ha volt is benne kedély, nem volt kimondottan lírai lélek, de ha kellett, ki tudta hozni lényének mélyeiből a lírai hangok finom árnyalatait. Egy ízben, mintegy húsz év előtt együtt utaztunk Kolozsvárra, előadóestre, ahol Ignotus Változatok szemjátékra című hosszu versét kellett szavalnia.

Sokszor szavalta már, igen nagy sikerrel, ezt a verset. A vasúti kocsiban az út legnagyobb részén hátravetette fejét, lehunyta a szemét és ajkait mozgatva, halkan suttogva mondta a verset. Gyakorolta, ellenőrizte a memóriáját. Példája meggyőz arról, hogy a színész nemcsak születik, hanem lesz is. Jót tesz, ha azt, amit ösztöne sugall neki, tudatossággal ellenőrzi.

Ma, amikor színházaink tele vannak ösztönös, de felületes, hanyag színészekkel, akik gondolkodás és tanulmány nélkül rábízzák magukat a pillanat ihletére, nem árt hangúlyozni Ódry leliismeretességét. Nemcsak tökéletesen megtanulta szerepeit, - ez elvégre a színész munkájában csak annyi, mint íróéban a helyesírás, - hanem át meg átelemezte a szerepet, minden szavát és árnyalatát, kapcsolatait és hang-változásait. Szöveg vagy szöveg, nem volt neki mindegy, tudott különbséget tenni.

Shakespeare Viharját a Nemzeti Színházban a háború után a régi fordításban játszották, Ambrus Zoltán tekintettel az ellenforradalmi idők zavarosságára nem merte Babits Mihály új fordítását felhasználni. Ódry ebbe nem egyezett bele, Babits szövegével játszotta Prospero szerepét. Egy alkalommal, mikor új szerepre készült, ezt hallottam tőle: "gyalázatosan van ez a darab fordítva, át kellett írnom az egész szöveget". Tudta, hogy a jó szöveg mennyire segíti a színész sikerét.

Ebből a lelki berendezéséből következik, hogy nem sajnálta a fáradságot, elméletileg is tanulmányozta a színész művészetét és a dramaturgiát. Nem tudósa volt ezeknek a tudományoknak, a művész szempontjából tanulmányozott, gyakorlatának igyekezett erős alépítményt teremteni. Mint rendező nem eredetieskedő újításokkal akart feltűnést kelteni.

Alapjában konzervatív lélek volt, a rendezésben is a darab lényegéből indult ki, a hangját igyekezett kihozni, a külső eszközök, díszlet, világítás hatásainak a szükségesre szorításával. Mint szerepeiben, rendezéseiben is belülről, a darabból indult ki. Nem geniális akart lenni, a színészi igazmondás és alázatosság vezette. Azt hiszem, nem tévedek, ha őbenne látom napjaink színészi kultúrájának csúcspontját magyar színpadon.

Nagy szerepeket játszott, a legnagyobbakat is, a Hamlettől és Othellótól Ibsenen át a Cyranóig. Természetesen sokszor lehetett vitatkozni felfogásával és játékmódjával, egész szerepével és egyes részleteivel, de nem érhette jogosan az a szemrehányás, hogy nem építette fel átgondoltan, szervesen a szerepet.

Skálája széles volt, fiatal korában a szerelmes szerepek, később a drámai szerepek egész hangkörét befogta. Tudta ábrázolni a szenvedélyt, de legerősebb a dialektikában volt, amikor harcba vihette elméjének élességét és beszédművészetének ragyogását.

Pályája folyamán lépésről lépésre nagyszerűsödött, a végén már alig használt külső eszközöket, egészben a beszédre és mozgásra alapította játékát. Verset mondani úgy tudott, mint színészek nagyon ritkán. A Nyugat régebbi előadóestjein szívesen szavalt: tudta a különbséget vers és színpadi szerep között, bele tudott hatolni a versek felszíne alá, a mélyeikbe s onnan hozta ki az értékeket.

Mindebből az adódik, hogy jó kellett legyen színész-nevelőnek is. Nincs közvetlen tudomásom pedagógiai munkájának módszereiről, az eredményeiről is csak néhány színiakadémiai vizsga révén szereztem tudomást. De ha gyakorlatának elveit és művészi erkölcsét igyekezett tanítványaira átörökíteni, ami máskép el sem képzelhető s hozzáveszem lelkiismeretességét, akkor biztosra kell vennem, hogy jó nevelő volt.

Nem volt bohém színész. Úri formák között élt, nem nagy részt vett a színészek szokott szórakozásaiban. Szerette a nőket s az élet egyéb jó dolgait, de viszonyaihoz képest szerényen élt kis agglegény-lakásában. Érintkezése az emberekkel úrias volt, tartózkodó de nyilt pajtáskodás nélkül, tekintély-tartó gőg nélkül.

A magánéletben ember volt, nem színész, alig volt benne valami abból a szüntelen színjátszásból, amely a színészekkel való érintkezést a laikus számára sokszor kétes élvezetté teszi, mert azt az érzést kelti, hogy már elvesztették igazi egyéniségüket és teljesen szereppé váltak.

Fiatalsága példaképe, mestere, ha jól tudom, Náday Ferenc volt. Az eleganciáját, mely Nádayt valóságos budapesti arbiter elegantiarummá tette, nem tudta elérni, de mind egyebekben mellé, a drámai szerepekben fölé emelkedett. Az utolsó volt a Nemzeti Színház vezető színészei között, aki folytatta a Paulay-korszak hagyományait. Ma, amikor ez a hagyomány tudatosan és szándékosan fel van bontva s még nem látni, alakul-e ki a jelenlegi stílus-zavarból új stílus, Ódry Árpád elvesztésébe annál nehezebb belenyugodni.