Éppen tél van, a város legnagyobb idegenforgalmi látványa a zajló Duna. Hogyan lehet átkelni rajta? A grófnak igen izgalmas mondanivalói vannak erről. Egyik este egy férfias, megviselt arcú, idősebb asszonnyal vacsorázik. "Nem ismeri?" kérdik a gyanútlan németet. A következő pillanatban kés, villa kiesik a kezéből. Özvegy Benyovszky Móricné, Madagaszkár királynéja ül vele szemben.

Pest már legyőzte Budát, a szép új Dunasor vedutarajzolók réz- vagy kőlapjára kívánkozik. A történelem később reformoknak hívja ezt az évtizedet. Szellemi áramlása megmagyarázhatatlanul a levegőn át is vonz, vonzata egész Angliáig ér. Ebben az időben kezdik a szigetlakók visszaadni Széchenyi angolországi látogatásait.

Kísérteties, hogy mennyire kikerülhetetlen a nyoma Pesten! Az utast elviszik a Kaszinóba: Széchenyi alapította, elmegy az Akadémiába: az ő alkotása, Rákosról időnként életveszélyes homokförgeteg ront a városra: ő küzd ellene, most építik a Nemzeti Múzeumot: apai alapítás, négyevezős siklik a Dunán: ő ül benne, a vízfolyást tanulmányozva, a hídpénz-fizetésnél hol botrányos, hogy nevetséges jelentek történnek, mintegy a közteherviselésért vívott harcát igazolva.

"Egy jó kabát a viselőjét minden vámtól mentesíti Magyarország bármely részén" írja az angol. Nyilván tapasztalatból beszél. A Kerepesi úti házak falusi majorokhoz hasonlítanak; tágas beszálló udvarukon ló- és tehénistálló meg szérüskert, jeléül, hogy a század derekán még a fővárosban is vígan folyik a naturálgazdálkodás.

Hiszen a Hitel mindössze öt éve jelent meg! Megnézi a csikósok lóversenyét, vad látvány s azt tanácsolja, hogy a festői fokosrázók helyett ültessenek inkább kistermetű kamaszokat lóra. Zsokéknak hívják őket angol hazájukban. Pest és Buda még két város, lakói félreismerhetetlenül különböznek; a pesti kedves, élénk, vállalkozó kedvű, a budai nagyképű bürokrata. A Vársétányról kilátás nyílik a szép budai hegyekre, az angol utas képzelete villákkal népesíti be elhagyott oldalukat.

Pár év mulva egy angol nő - Vörösmarty megható sorokat ír az emlékkönyvébe - már azt is tudja, hogy melyik honfitársa építi a Lánchidat. És kettéosztva Buda hagyományőrző, Pest kereskedelmi szerepét, azt is megsejti, hogy a virulens balparti város később elfordul a Dunától s a keleti tengely mentén szétlapul az Alföldre. Ami a kiegyezés után meg is történik.

Az angolokat az éledő nemzet, a kialakuló társadalom, a vagyonosodó város, szóval a "hogyan lesz?" érdekli. A mesemondók örök fejedelme, Andersen ellenben itt is átengedi magát az álomképeknek, "hogyan volt"-nak. De álmodozásai szokás szerint a legmélyebb igazságra világítanak: ő veszi észre először, hogy a bécsieskedő város tulajdonképpen keleti hangulatú. Keleti útjáról tért be hozzánk s még mindig nem esik ki egészen az orientális hangulatból.

Középkori kísértetek, török szellemárnyak közt sétálgat boldogan; az összes többi utazó csak néző, ő beavatott. "Csend van a bástyán és csend a sírkamrában, ahol Gül Baba szunnyad." Mint a remete csengettyűje, ez a kedves mondat csilingel a könyvecske végén.

Trencsényi-Waldapfel Imre kitűnő filológus és egyúttal irodalmi érzékű munkát végzett, amikor a Pest-Budáról szóló útleírások szemelvényeit jó ökonómiával összeválogatta. A terjedelem erősen kötötte, csak így magyarázható, hogy Evlia Cselebi és Montague asszony kimaradt az utazók közül. (Utóbbit a kizárólag angol idézetekből összeállított angolnyelvű kiadásba már fölvette.)

E két fájdalmas hiánytól eltekintve, bravúrosan oldotta meg feladatát, a félszáz oldalnál is kevesebb szöveg dióhéjba foglalja a kétszer alapított szerencsétlen város egész fejlődéstörténetét. A könyvet jellemző, egykorú városképek díszítik, de a mélynyomásos technika bizony csak a kőrajzok szépségének nem ártott meg.

Cs. Szabó László