Ernst kiállítói tevékenységével igen nagy érdemeket szerzett. A művészek vetekedtek, hogy nála kiállíthassanak, de nem kevesebbet köszönhet neki közönségünk, melyet nevelni kellett. Nem árt ezt az érdemét hangsúlyozni, hiszen az ilyen tevékenység parányokra oszlik, hogy ezerfelé szétömölve szinte észrevétlenül gazdagítson, nem tárgyakban objektiválódik, hanem szellemi átalakulások kevéssé megfogható elősegítésében.

Kiállításokban nem volt hiány. A Nemzeti Képzőművészeti Kiállítás, immár a negyedik, a Műcsarnok összes helyiségeiben körülbelül azt a képet mutatta, mint az eddigiek, sőt talán még gyöngébbet. Hiába, művészetet és ipart nem való összekeverni, mert ez nem az ipar hasznára, hanem a művészet kárára van. És ismételten hangsúlyozni kell, hogy a Nemzeti Kiállítás baloldali szégyentermeit mennyire káros a külföldieknek, akik épen az időben fordulnak meg legsűrűbben nálunk, mint művészetet mutogatni.

De meg kell mondani azt is, hogy legjava művészeink legtöbbje sem valami nagyon tett ki magáért, mintha a Műcsarnok megszokott színvonaláról nem akart volna küzdelembe bocsátkozni, vagy pedig már ismert műveit küldte el. Úgy hogy kellemes meglepetés számba ment Beck Ö. Fülöp és Medgyessy Ferenc szereplése, akik eddig ki nem állított és valóban kiváló alkotásaikat mutatták be.

Nem hozott meglepetéseket, sajnos, a Szinyei-társaságnak a Nemzeti Szalonban látható Tavaszi szalon-ja sem, melyen a legfiatalabbak vonultak fel. Képzőművészetünk teremtő lendülete mintha mindjobban a szobrászatra tolódnék át, évek óta hiába várunk egy olyan fiatal festőre, aki akkora erővel és különállással jelentkezik, mint annakidején Szőnyi István.

A Szépművészeti Múzeum grafikai osztályának kiállítása azonban, mint mindig, ezúttal is a legtisztább, legnemesebb művészeti élvezetet nyujtotta. Dr. Hoffmann Edit most a német grafikát válogatta össze, a tőle évek óta megszokott páratlan hozzáértéssel. Schongauer, Dürer, Altdorfer, Cranach, Hans Baldung, Holbein szebbnél szebb lapjaiban gyönyörködhettünk, a legmélyebb élményt persze Dürer nagyszerű művészete nyujtotta, melynek annyi remek emlékét őrzi a múzeum. A régi nagy németek mellett bizony eltörpültek az újabbkoriak, különösen a kortársaitól annyira túlbecsült Max Liebermann.

Szőnyi István kiállítása a Fraenkel-szalónban szintén grafikai beszámoló volt. Vízfestményeket, rajzokat, rézkarcokat láttunk tőle, amit alapjában nem is bántunk, mert intimebb oldalról élveztük azt a meleg bensőséget, melyet Szőnyi minden alkotásába beléönt. Mai magyar művészetünknek ez a kiemelkedő egyénisége érett férfikorának meleg nyarát egyrészt meglepően nagy erővel, másrészt az újszerű finomságok nem kisebb gazdagságával vonultatta fel előttünk. Nyugodtan, halkan, gyakran szűkszavú összefoglalásokban, máskor annál részletezőbb gyönyörködéssel.

Meg kell végül emlékeznünk Pásztor János Rákóczi-szobráról is, mely az országháza előtti teret díszíti, szemben a Kossuth-szoborral. Annakidején a kormány pályázat mellőzésével adta ki a megbízást Pásztornak, nyilván, mert a nagy szoborpályázatokkal járó vége-hossza nélküli huzavonákat megúnta és a művészi eredmény valamivel jobbnak bizonyult, a Rákóczi jobb, mint a parlamentet körülvevő többi szobor. Ez a relatív eredmény azonban még nem elég arra, hogy kifogásainkat elhallgassuk, annál kevésbé, mert bőven van belőlük.

Egy ilyen szimbolizáló köztér-szobor mindig nagy eszmei tartalmat hurcol magával. Egy ember történelmi jelentőségét és a nemzet hozzáfűződő meggyőződéseit foglalja össze. Ha ebből a szempontból nézzük Pásztor Rákócziját, kétségtelenül meghökkenünk. Diadalmas barokkori hadvezért látunk magunk előtt, aki büszkén, sőt majdnem pöffeszkedve ül ágaskodó lován, hadvezért, aki mögött diadalmas és sikeres hadjáratok állanak. De vajjon ez volt-e Rákóczi Ferenc, a magyar szabadsághős, Rodostó remetéje?

Vajjon ebben a szoborban megtestesül-e a kuruc idők lelke? Ez a gőgős úr vezette a Felvidék fellázadó népét, ez mondott le minden földi jóról? Ez volt a Bécs ellen fellázadó magyar? Mily furcsa játéka a sorsnak, hogy a kétségbeesett Kossuthtal szemben diadalmas Rákóczi hirdeti a parlament előtt a magyar történelem félremagyarázását!

De tegyük magunkat túl ezeken az eszmei vonatkozásokon. Utóvégre is a művészi alkotásnak tisztára művészi elemei feledtethetnék az eszmei kisiklást. Sajnos azonban a művészi megoldás sem kifogástalan. A szobor nem erőt hirdet, hanem csak pózt ád. Naturalista megfigyelések és barokkos stlilizálás keveréke, anélkül azonban, hogy a barok-stílust olyan sikerülten lesné el, mint Savoyai Eugen várbeli szobra.

Erős bizonytalanságok nyilvánulnak meg benne. Így legfeltünőbben a szobor statikájának megvalósításában, melyet a szerencsétlenül megmintázott és kényszeredetten odahelyezett bozontos lófarok erőlködőnek, de nem természetesnek mutat.

A súlypont a helyzet mutatványszerűségén van. Lovasbravúrt látunk, mely mégsem könnyed és nem magától értetődő. Több egyszerű erő és több bensőség kellett volna a megoldáshoz, belőlük kellett volna kialakulnia annak a monumentalitásnak, mely a műből hiányzik. Pásztor, aki a naturalizmus keretein belül valóban szép eredményeket tudott szolgáltatni, a Rákóczi esetében olyan feladattal küzdött, amelyhez kellő képzelő és alakító erővel nem rendelkezett.