Két írókongresszus

1937 | November

A világkiállítás melléktermékei: kongresszusok özöne Párisban. Június végén a nemzetközi Pen-Club gyűlése; s egy hónapra rá az "Írók nemzetközi szövetsége a kultúra védelmére" második kongresszusának záróülése. A Pen-Club üléseit az előkelő unalom szellője lengi át. Jules Romains szórakozottan elnököl az összesereglett másod- és harmadrendű csillagok lanyha vitái fölött. Csak elvétve bukkan föl egy-egy tekintélyesebb név viselője.

Még Marinetti szokott bohóckodásai sem üdítik fel a gyülekezetet. Mindenki tudja, ha nem is árulja el, hogy amiről szó esik - új stílus, nemzetközi kultúrcsere - pusztába lehelt szó. Akkor mozdul meg a terem, mikor valaki - a palesztinai delegátus - beveti a német emigráns írók sorsát; leintés a válasz. Az egyedüli érdekes, a napipolitika, száműzve van a Club programjából.

A Théatre St. Martin körül, ahol a hosszúnevű egyesülés tartja két estén át záróülését - a kongresszus tulajdonképpen színhelye Valencia és Madrid volt, német ágyúk és olasz repülőbombák kísérőzenéje mellett - nagyobb izgalom sistereg. A közönség fele kinnszorul; a boldog bejutottak türelmetlenül várják a kongresszistákat.

A közönség java intellektuel, és azok közt is német emigráns; a németül elhangzott és később fordított felszólalások vísszhangján lemérhető. A nézőtéren feltűnnek a kisebb csillagok: Tristan Tzara, J. R. Bloch, Leon Moussinac, fenn a karzaton elbújva a szerény Bölöni György. Benjamin Crémieux a Pen-gyűlés után itt is körülhordozza villogó fekete szakállát.

Heinrich Mann elnököl; testes, tanáros alakja mennyire hasonló és mennyire más, mint testvérének, Thomasnak szuggesztív figurája! Tőle jobbra - jó rendezői ötlet - három néger, René Maran, a szénfekete középafrikai francia író, Langston Hughes, amerikai költő és Nicolas Guillen, a kubai spanyol költő.

Közöttük világit Karin Michaelis őszes-szőke, jóságos arca. A hátteret Garcia Lorcának, a legnépszerűbb spanyol költőnek óriási arcképe takarja. Szimbólum ez a bikaviadorra emlékeztető arckép: Garcia Lorcát, a politikamentes költőt talán csak azért végezték ki a felkelők, mert író volt, s mert népszerű volt.

H. Mann nyitja meg az első ülést, rémes francia kiejtéssel. Utána André Chamson számol be a spanyolországi útról, pátosz nélkül, csak néha tüzesedik ki saját szavaitól. Jossé Bergamin, a spanyol katolikus esszéíró szikár aszkéta-alakja emelkedik szólásra; tört franciásságára a tapsvihar inkább a spanyol írónak szól, mint személyének.

Aragon deklamáló, pózos szavalása, öndicsérő kitételei visszatetszést keltenek; nem mulasztja el az oldalvágást a távollévő Gidenek - erre fölvisít a terem. Nem tudni, a megoszló füttyök és tapsok neki szólnak-é, vagy Gidenek?

Másnap Aragon elnököl; a legnépszerűbb szónok Malraux. Jelentéktelennek látszó alakja megnő a tapsviharban, a fölemelt öklök erdeje előtt, szavai alig hallhatók. Bert Brecht beszél a német írókról - a németek még itt is főleg magukról, a saját sorsukról szólnak - aztán Julien Benda. Nem egyszer szegezték vele szembe saját tételét az "írástudók árulásáról".

Erre feleli: "igenis azt mondom, az intellektuel nem hágja át hivatása korlátait, ha kilép elefántcsonttornyából, hogy megvédelmezze a barbárság ellen az igazság jogait... Nem azt nevezem politikának, ha az író a legmagasabb erkölcsi értékeket védi meg: az igazságot, a népek szabad jogát, szemben az új feudálisok szolgaságával". Zolát említi, a "J'accuse"-t, Spinozát és Voltairet.

Az ülések közben küldöttségek: munkások, intellektuel-csoportok, a "Tregastel" matrózai, akik Santanderbe vittek élelmet és csak fenyegetésekre bocsátotta szabadon őket Franco; párisi midinettek küldöttsége óriási vörös szegfűcsokrot add át Karin Michaelisnek - szónokuk mosolyogva mondja: "a párisi midinettek nagyon szeretik az írókat, de különösen a népfront íróit".

Ami elhangzik itt az egyes írók szájából - mindenki felszólal, Karin Michaelis, Paul Nizan, Guillen, Langston Hughes, Tzara, Alexej Tolsztoj - talán nem is fontos. Jelszavak röpködnek: "Spanyolországban Európa békéjéért folyik a harc", "Madrid ma a világ fővárosa", s a híres "No pasaran" (nem győzhetnek), a köztársaságiak jelszava.

A fontos maga a demonstráció. Akik itt együtt vannak, s akik ellátogattak a nyolc hónapja ellenálló Madridba, ma a világ legjobb írói közül valók. Tudják, hogy Garcia Lorcát kivégezték, Thomas Mannt és számtalan mást elüldözték, Ossietzky ma is fogságban van - csoda-é, ha Malraux harminc felkelő repülőgépet lőtt le a spanyol fronton, ha Ludwig Renn századparancsnok Madrid előtt, ha Bergamin katolicizmusa megbélyegzi a toledói és saragosai érsekeket, akik mit sem szóltak a guernicai "főpróba" ellen? Ez a kongresszus, ha pusztába kiáltó szó is marad a fegyverek morgása közt, visszhangra talál mindenütt.

Kínaiak és skandinávok, olaszok és angolok, négerek és oroszok ma ebben a szerepben érzik magukat írónak, amit a furcsa kor szabott rájuk; s ha együttes kiáltásuk hősi, de erőtlen tett is a pillanatban, bizonyára az egyetlen, amit a homo moralis önmagáért, író-voltáért, a karzatokon ülő, s az utcán várakozó, vagy a fronton álló közönségért - vagyis a mai irodalomért tehet. Ma nem a szó a fontos, hanem a tett, s az írók, vagy legalább is a legemberebbek köztük vállalják, amit a múlt és a jelen rájukmért.