Oly alapos, összefoglaló könyvet, mint Zsirai Miklósé, soha. Ez kiterjeszkedik a kérdés minden ágára, a nyelvészeti fejtegetések mellett ismerteti a nagy család származék-népeinek történetét, mai helyzetét. Így természetesen kiemelkedik a szaktudomány szűkebb területéről, illetve ami benne tudomány, az is tud benne érzelmet, sőt indulatot kelteni.

Mennyi tanulság, mennyi szomorú tapasztalat, mennyi intő példa az okulásra, akár politikai vonatkozásban is. A vótok a középkorban hadsereget vertek szét országuk védelmében, 1834-ben már csak 5148 vótról tud a világ, 1920-ban csak 1000-ről, 1926-ban 705-ről, 1928-ban pedig ötszázegynéhányról. Mintha egy ormánysági falu demográfiai adatait olvasnánk.

És a livek, akik Livland nevét adták s akiket a háború alatt a hadvezetőség mindenestül kitelepített országukból. A száműzetés alatt szétszóródtak, elkallódtak, úgyhogy 1925-ben a nyelvészek (csupán azok érdeklődtek irántuk) összesen 1238-at találtak meg belőlük. És a finnek története, akik elveszítve függetlenségüket, 1249 óta morzsolódtak, vergődtek hol a svéd, hogy az orosz uralom alatt. És a magyarok...

Az ember nehéz lélekzettel csukja be a hatalmas, kitűnő okfejtéssel, felkészültséggel és magyarossággal megírt könyvet. Egy percre meg tudja érteni a menetszázad hazafiainak hevületét, akik a magyart, Ťtestvértelen ágát neménekť, a szumíroktól a zsidókig mindenkivel atyafiságba hozták, de riadtan torpantak meg a sátorlakó cseremiszek és lappok előtt s Melich-et valami fizetett kémnek tartották, akit a németek azért küldtek reánk, hogy az ősi dicsőséget aláássa. (A finnek nem húzódoztak a barbár rokonságtól.

Ők dicsőségnek azt tartották, hogy olyan szegény környezetből is fel tudtak emelkedni.) A tiltakozás és harc ellenére is a század elején a finnugor-tudományban még a magyarság vezetett. Elsőbbségünket azóta elvesztettük, a nálunk háromszorta kisebb finn nép tudósainak munkája messze felülmúlja a miéinket.

Lassanként felül fogják múlni tán a többi kis rokonok is, akik közül egynéhány, mint tudjuk, az orosz forradalom óta bizonyos mértékű nemzeti függetlenségre tett szert, most indult meg szellemi fejlődése utján. A kedves öreg rokontól tudom, hogy az ő országában minden elemit-végzett ember ismeri a magyar-atyafiságot. Mi, mintha szántszándékkal akarnánk mindvégig "testvértelen ág" maradni.

Nem romantika ez az egész rokonítgatás? Zsirainak még azért is síkra kell szállnia, hogy nem az. Nem idézem könyvének erre vonatkozó nagy tudományos alapossággal megírt részleteit. A rokonság - nyelvészetileg - kétségtelen. Ám mi hasznunk belőle? Például abból, ha elhisszük, hogy nem vagyunk árvák?

Többek között az, hogy még idején sarkunkra állhatunk olyan áramlattal szemben, amely csak emiatt talán másodrendű, szolgaságratermett nációnak bélyegezne bennünket. Azzal végzem, amivel kezdtem: mi nyugton kereshetjük s ápolhatjuk a rokonságot, mert a mi esetünkben a humanitással párosul, a gyengébb megsegítését jelenti.

A vogulok nyomorultak, betegek, halálra vannak ítélve. Mikor Oroszországban jártam, az a gondolatom támadt, hogy az egész ötezerfőnyi nemzetet Magyarországba kellene vezetni, egy faluban elférnek, valamelyik nagybirtok lakatlan pusztaságán. Nem az ő hibájuk, hogy annak idején tán félórával lekéstek a honfoglalásról.