Az individuálpszichológia alapítójának hirtelen halála ismét előtérbe tólja a Freud és Adler közti szakadás mozzanatát és a pszichoanalízis egész problémáját, amelynek az Adler-féle rendszer sajátságos tartozéka. Mi is hangolta az alapjában oly türelmes, kritikusaival és ellenfeleivel szemben is mindig elnéző Freud professzort annyira ingerlékennyé és meg nem békülővé volt tanítványa, Adler Alfréd iránt?

Kétségtelenül az a tudat, hogy ezúttal a mester maga termelte ki ellenzékét, hogy az oppozíció itt rák módjára szervesen a freudizmus testéből támadt, hogy Freudnek szinte testi közelségben kellett végigélnie azt a mártíriumot, mint válik az eredetileg annyira odaadó adeptus a pszichoanalízis eretnekévé. Adler esete bizonyára nem egyedülálló. A Freud ellenzékéhez tartozó pszichoanalitikusok sorából elég Jung, Stekel, Pfistner nevére hivatkoznunk. De Adler több kritikusnál, több a minden céh kebelében föllépő hivatásos helyreigazítónál, - az ő rendszere Freud tanának valóságos inverziója.

Hogy ezt a szembefordulást plasztikusabban érzékeltessük, hozzá kell tennünk: Adler Alfréd nem merít új lélektani forrásokból, mint Kretschmer konstitúciós típusaival vagy Klages pszichikai vitalizmusával. Módszertani tekintetében Adler ortodox lélekelemző maradt, ő is kitart az álomfejtés, az ősi szimbólumokhoz, a gyermekkori emlékekhez való visszatérés attitűdje mellett. Annál jellegzetesebb a pszichoanalízis egész rendeltetésére és sorsára, hogy Adler ezeknek a metódikai egyezéseknek szintjéről végig az egész fronton ellentétes ténybeli megállapításokhoz jut.

Az első alapvető ellentét ott settenkedik már a lelki élet szekszuális rugóinak értékelésénél. Adler teljes egészében elveti a freudista rendszer leglényegesebb kiindulási pontját, a libidó tanát. Ő is számol ugyan a lelkiségünk számos kapcsolatát meghatározó vagy megzavaró, gyakran már kisgyermekkori emlékekből lerögződött erotikai gátlásokkal.

De tagadja az ilyen eredetű behatásoknak egyetemleges jelentőségét és tagadja mindenekelőtt, hogy a szekszuális rezgések átformálás, szublimálódás utján beférkőzhetnének lelki életünk rejtettebb zugaiba. Sőt még ott is, ahol a szekszualitás félre nem ismerhető erővel tör elő, hajlamosnak mutatkozik arra, hogy csupán másodrangún közvetített jelentőséget tulajdonítson neki. Egyik főművében úgy állítja oda, mint a mindenható érvényesülési vágy egy különleges válfaját.

Itt jelentkezik a Freud és Adler felfogása közt fennálló legélesebb ellentét, amely lényegében társadalmi természetű. Freud szociális szemléletét sajátos lemondó pesszimizmus hatja át. Szerinte az emberiség fejlődése azonos a szétszórt, hordaszerű ősállapotból való lassú tagozódás, szociálissá válás folyamatával, amely az ősi ösztönöket eltakarja ugyan, de végleg el nem tünteti.

A lelki betegségek egész sorozata tulajdonképpen nem más, mint a kellőleg fel nem oldott és meg nem fékezett ösztönélet lázadása a társas együttélés tűrhetetlen kényszere ellen. A szociális összetartozás, a kulturális szervezettség valójában ingó, kiegyensúlyozatlan állapot, amely kusza, irracionális, atavisztikus erők tomboló, romboló betörésétől sohasem biztos. Az utolsó évtizedek társadalmi és politikai diffúziója ilyen ösztönéletbeli reakció eredménye.

Ezzel szemben Adler szemléletében a társadalmi együttélés a természetes ősállapot és az emberiség minden komoly, építő erőfeszítése egy eredendő közösségi érzés jegyében megy végbe. A körültekintő idegorvos minden egyes kóreset kielemzésekor mindig újra ennek a természetes közösségi érzésnek, a társadalom öröklött rendjébe való nyugalmas beilleszkedésnek hiányaira bukkan.

A gyermeket fejlődése során vele született fogyatékossági érzése csatlakozásra, társas erények elsajátítására sarkalja. Néha szervezeti vagy környezeti ellenállás folytán a fogyatékosságnak ez az érzése állandósul, néha pedig ellenkező végletbe csap át, túlkompenzálódik, túlméretezett érvényesülési lehetőségeket keres.