Írók a tömeg előtt
(Napló jegyzet.) A tömeg megtöltötte a Múzeum előterét, sőt a vasrácson kívül, az ucca járdáján is álltak néhányan. A hallgatóság nagyrésze diák volt, egységes kék-barna-zöld foltokban virítottak itt is, ott is a bajtársi egyesületek sipkái. Mikor a hangszóró a himnuszt harsogta, az Arany János-szobortól balra a tömegben vagy negyvenen-ötvenen jobbjukat feszesen előre, a levegőbe nyujtották s így tartották, amíg csak a dal véget nem ért.
Mindezt jól láthattam, mert fentálltam a lépcsőt szegélyező keskeny kőfalon, mely föntről sokkal magasabb, mint ahogy lentről gondolná az ember; ott, ahonnan annak idején Petőfi szavalt és Vasvári szónokolt. Most értettem meg, hogy a régi metszeteken miért látni mögöttük vagy mellettük mindig egy-két embert; egy magukban a szűk, lapos kiugrón könnyen szédület, mélységiszony foghatta volna el őket.
Ettől engem jobbról-balról egy-egy véletlenül mellémkerült rendőrtiszt óvott. "A nép nevében" című aktuális vers sorait forgattam fejemben; a rendezőség azonban nem tudta idejekorán bejelenteni a verset s így, örömömre, nem kellett elmondanom; a szerepléssel járó izgalom és viszolygás nélkül élvezhettem az ünnepélyt. Mikor Zilahy megszólalt, megeredt az eső, lent esernyők nyíltak, a kép pontosan olyan volt, mint nyolcvankilenc évvel ezelőtt.
Előbb a tömeg hangulatának hullámjátékát figyeltük és kommentálgattuk Sárközivel, Szabó Lőrinccel. Egyedül a szél szabja meg e hullámjáték törvényét? Zilahy kemény szavait a hagyományos márciusi frázisokról ép oly lelkesült éljenzés fogadta, akár Féja csípős, habsburgellenes oldalvágásait vagy Kovács Imre tudósításait a nép mai helyzetéről. "Dunai konfederáció!" Dörgő taps és éljenzés volt rá a válasz.
"Földbirtokreform!" Jó egy percig tartott a helyeslés. "Azonnali telepítés, a parasztság és munkásság új felszabadítása!" A Múzeum csarnoka nem győzte öblögetni a tömeg csatlakozó kiáltásait. A nép fiait a kettős sorban és vigyázzban álló rendőrök képviselték, természetesen hallgatagon. A tömegben az ellenkező jelszavak is a helyeslésnek ugyanazt a viharát keltették volna? Nem hiszem.
De mindezeket a jelszavakat rendes körülmények között, vagy legalább is a munkamegosztás elvei szerint, melyek a szellemiekre is vonatkoznak, politikusoknak kellett volna hangoztatniok. Írók vállalták helyettük ezt a szerepet, - milyen hatalmas, talán végtelen az írók feladatköre - gondoltam -; a társadalom életében minden megbénuló szerv működését nekik kell átvenniök, ezt el is várják tőlük. Bizonyos vagyok benne, ha az orvostudomány valami ok miatt egyszer csődbe jutna, az emberek a gyógyítást is az íróktól követelnék s árulást kiáltanának, ha azok illetéktelennek mondanák magukat a feladatra.
Erre büszkék lehetünk, gondoltam, ott a gyomorforgató magosban. Egy társadalom egészséges működésére egyenes arányban lehet következtetni abból, hogy milyen mértékben engedi íróit a saját és mégiscsak sajátságos területükre. Nálunk még az inségtelepek házait is nekünk kellene átépítenünk. Nem egyedül engem furdal erre a lelkiismeret.
A Múzeum előtt a tömeg bizonyára elvárta az íróktól, hogy csakis az ő bajaival foglalkozzanak. Ugyanúgy tapsolt volna, ha az írók a munkás és paraszt, meg a jövendő orvos és mérnök rétegek követelései közben a maguk szakmai követeléseivel is előállanak? Mit is követelhettek volna, reálisat, manapság is megvalósíthatót? - gondoltam, mert én is mértékletesen, bölcsen vagyok haladó.
Legtöbb írásomat ugyanolyan szorongással adom ki a kezemből, mint amilyen akkor elfogott, mikor azt hittem, szerepelnem kell. A magyar sajtótörvény szerint a magyar író mindent megírhat, kiadhat; aztán várhatja otthon, szűkölve, hogy mikor nyúl utána a büntető törvény, melynek pontos rendelkezéseivel talán egy ügyvéd mindig tisztában lehet, de egy író nehezen s kiváltkép írásközben, az ihlet annyit magasztosított perceiben nem.
Ez, ez a tájékozatlanság, ez az örök zsombékonjárás az oka az úgynevezett "öncenzúrának", annak, hogy az író szinte léptenként tapogatja ki lábával, hogy meddig haladhat (sokan, én is, ebben igazi művészetet mutattak). Ez az oka, hogy a magyar író gyakran háromszorta óvatosabb, mint ahogy a helyzet követelné, a humort taglaló könyvek amaz iskolapéldáját mutatva az utókornak, mikor a törpe földig hajol a diadalív alatt, hogy fejét bele ne verje a boltozatba.
Mennyivel jobb, emberibb dolguk volt Petőfiéknek! Írtak, amit akartak s Reseta bácsi, a cenzor szépen kihagyatta a veszélyes részeket, anélkül, hogy azokért lecsukatta volna őket. Cenzúra most csak akkor van, amikor már eljárás és könyvelkobzás. Tanulmányozni kellene azokat a 48 előtti sajtóviszonyokat, gondoltam, már az ünnepély végén, a történelmi lépcsőn lefelé jövet, szakszerűen az írók esetleges szakmai követelni valóin tűnődve.
Mi kiállunk a népért; mikor fog kiállni a nép miértünk? Nyilván, mikor érdekeink azonosak lesznek az övéivel. Ez nem azt jelenti, hogy a "tömeget" szolgáljuk, nem azt, hogy az irodalom nagy eszményeiről lemondjunk. Ellenkezőleg, azt, hogy ezeket az eszményeket szolgáljuk, kitartóan, megalkuvás nélkül, egymás mellett, szédülés nélkül, mint Petőfiék.
Illyés Gyula
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!