Cenzura

1937 | Március

Elég rossz az is ha magunk cenzurázzuk magunkat, vagy kiadóink és szerkesztőink cencuráznak, kényszer nélkül is kiszolgálva a Hatalom igényeit s a Tömeg babonáit. Ámbár az ilyen cenzura alól még csak ki lehet bujni valahogy. Igazában a mai Magyarországon (kellő szavakkal) majdnem mindent megírhatunk. Sok hatása ugysincs annak amit irunk. Szabadságunknak ez a titka és ára.

Akárhogy is, valódi vagy képzelt bajaink között nagyonis elfeledkezünk arról hogy a magyar szellemi életnek egy "jelentékeny s értékes hányada" valóban cenzura alatt nyög. S ez nem csak amolyan "öncenzura", szellemi öncsonkítás, mint amit mi magunk hajtunk végre magunkon, puszta gyávaságból. Ez igazi, szószerinti cenzura, s fehér foltokat jelent a folyóiratok lapjain, amilyeneket apáink s nagyapáink a kultura szégyenfoltjainak tekintettek.

Előttem az Erdélyi Helikon legujabb füzete, tele ezekkel a fehér foltokkal. Borzadva nézem őket, mintha csupa kiütések volnának. Bevallom, nem vagyok eléggé modern ember ahhoz hogy az ilyesmit természetesnek találjam. Az erdélyi magyar szóhoz engem mély élmények kötnek. Valakit aki nagyon kedves volt nekem, látok itt láncra verve, megcsonkítva... De ha nem így volna, ha egészen idegen volnék is! Akkor is fölháborítana ez a cenzura, melynél barbárabbat és fölöslegesebbet alig tudnék elképzelni.

A fehér foltok legtöbbje egészen kicsi, csak egy-egy szó hiányát jelzi. Ezek nyüzsögnek, kivált történeti és földrajzi vonatkozásu szövegekben. Néhol majd minden sorból ásít egy kis ablak. S rendesen nem is nehéz eltalálni, micsoda szó az amit a cenzor nem talált közölhetőnek. Ha az volt a célja hogy az olvasó gondolatköréből kizárja ezt a szót, nagyon rosszul számít. Épen az ellenkezőt éri el.

Az irodalom. Az tudományosság. Nagyon jól tudjuk, hogy az erdélyi irodalomról, az erdélyi tudományosságról van szó. Erdélyben nem szabad lenyomatni ezt a szót hogy Erdély. Ki lehet így irtani egy szép, ősi szavat? Meg lehet ölni a multat, a történelmet? Egyelőre e fehér foltokban jobban él a szó, mintha a saját betüiben élne.

1712-ben született az a Bod Péter akiből később az tudományosság legszorgalmasabb munkása lett. Aki nem tudná, utánanézhet a lexikonban: Bod Péter Csernátonban született. Hogyan hívják ma Csernátont, azt már nincs módomban megállapítani. Azt viszont tudom, hogy Kolozsvár neve hivatalosan Cluj. Fülembe cseng a régi híres ballada amit még az iskolában tanultam:

Menj el uram, menj el aj ki Kolozsvárra,
Aj ki Kolozsvárra, apám udvarába...

Ezt ilyen módon kellene átírni hogy Székelyföldön (ahol keletkezett) ma még kinyomtatható legyen:

Menj el, uram, menj el aj ki Clujra,
Aj ki Clujra, apám udvarába.

S valóban akadtak is ilyen átirt költemények. Egyet a Nyugat idézett is egyszer, Árkádia-rovatában, épen egy székely balladát. Mosolyogtunk rajta. Pedig inkább föl kellene jajdulnunk, legalább nekünk, magyar iróknak, ha csak a rím és ritmus kerékbetörése miatt is...

S mégis ez az egész erdélyi cenzura Árkádiába való dolog! Amilyen tragikus époly nevetséges. Látok például egy cikksorozatot; művészportrék erdélyi festőkről és szobrászokról, ezzel az alcímmel: ˇ képzőművészek.) Maga az Erdélyi Helikon cime is ma már ez: Helikon. Ez a kimondatlan szó amely mindenütt jelen van és mindenütt tabu, Kinát, Jávát s a rejtelmes Tibetet juttatja eszembe. Persze vannak terjedelmesebb fehér foltok is; s az egésznek vadságát s barbárságát talán az a hely mutatja legjobban ahol épen egy ilyen pár sornyi szélességü fehér folt után közvetlenül és szembeötlően (facsimilében kellene mutatni) a következő sorok olvashatók:

A cenzura csirájában elnémit minden öntudatosabb, bátrabb, a kedélyeket esetleg nyugtalanító hangot és így tovább...

Ezeket a szavakat nem törölte ki a cenzura; de fölöttük tüntetőleg fehér foltot csinált. Ezt talán igy lehet értelmezni: A kutya ugat, a karaván halad. Ez a cenzura nem az eszmék ellen van. Az eszmékkel nem törődik, azok ugyis hatástalanok, Miatta kifejthetnek akármit, s gyalázhatják akár magát a cenzurát is. Azért ezt a szót: Erdély, mégsem szabad leirni. A cenzor nagyon jól tudja hogy az olvasó kitalálja a kitörölt szót, sőt számit is erre. Olyan ez mint Gessler kalapja: a hatalom kéjelgése, erőpróbája, a kitanult zsarnok lélektani művészete, a legsötétebb korokba illő.

Az áldozat azonban: a magyar szó. Mért nem jajdulunk hát föl mi, magyar irók, a magyar szó védői és sáfárai? Mi akik szabadon beszélhetünk. Mért nem méltatlankodunk hangosabban, mérthogy alig veszünk tudomást minderről, miért vonjuk a vállunkat? Ennek is oka van. S ez talán egy másik Őrjárat-cikket érdemelne.

Babits Mihály