Komoly, szürke papírba kötött füzet, a Magyar Gazdaságkutató Intézet legutóbbi helyzetjelentése megcáfolhatatlan adatokkal bizonyítja, hogy az ország gazdasági helyzete az elmúlt év utolsó negyedében újból és jelentősen javult.

A készpénzforgalom tíz százalékkal magasabb, mint 1933-ban, a betétállomány alig emelkedett, de csak azért, mert a megtakarított összegeket a termelés kiszélesítésére és lakóházak építésére fordították, a nagybankok nyeresége emelkedett, a váltótárcák minőségi összetétele számottevőn javult, vagyis az adósok fizetőképessége sokkal jobb, a részvényindex 1934 novemberétől 1937 február végéig 138%-kal, a magyar agrárindex fél év alatt 22%-kal emelkedett, a külkereskedelem aktív egyenlege az 1935. évi 49 millióval szemben 74 millióra rúgott.

23 millió pengő értékű gépet hoztunk be, ami a hazai termelés erőteljes fokozását jelenti, az állami közigazgatás bevételei a költségvetési év első felében 22 millió pengővel emelkedtek, szaporodtak az állami üzemek bevételei 13%-kal, s hiányuk a mult évinek a felére csökkent, a mezőgazdaság vásárlóereje a jó termés s az emelkedő árak következtében 20%-kal nagyobb, mint az elmult, s 40%-kal, mint az 1933-34-es gazdasági évben, az agrárolló nyílása 21%-ról 14%-ra csökkent, az állathizlalás rentabilitása javult, az ipari termelés jelentősen növekedett, a munkanélküliség az eddig jegyzett legalacsonyabb számra esett.

Ezek a számok és adatok még a gazdasági szaktudás híján levő ember előtt is világossá teszik, hogy gazdasági oka nincsen a nyugtalanságnak, bizonytalanságnak és egetverő izgatásnak, amelynek hazánk néhány hónap óta egyre szomorúbb színhelye. A gazdasági válság legsötétebb éveiben 1931-től 1934 végéig csend, rend, nyugalom uralkodott az országban, különös, érthetetlen magyar titok, hogy miért éppen most, a javulás, a talpraállás, az itthoni és külföldi bizalom kicsírázásának hónapjaiban, éveiben igyekszik az ismeretlen Ézsau szőrös keze megzavarni a rendet és nyugalmat, s mi az oka annak, hogy ma is termékeny talajba hullanak a rombolás igéi?

A választ ugyanannak a szürke füzetnek egy hűvös mondata adja meg, amelyből a fenti felsorolt számokat idéztük. A Gazdaságkutató Intézet tudományos tárgyilagossággal állapítja meg: „A napszámbérek 1933 óta 1935-ig csaknem változatlanok voltak és az 1936. évi emelkedésnek is nagyrészt csak a késő őszi munkák torlódása az oka. Az évi átlagos férfinapszám 1933-ban 1.26, 1934-ben 1.24, 1935-ben 1.28 és 1936-ban 1.42 pengő volt.”

Nem fűzünk ehhez a számszerű megállapításhoz egyetlen szó magyarázatot, csak kérdezzük, csodálható-e, hogy ilyen napszámbérek mellett a konjunktúra javulása érintetlenül hagyja a falusi tömegek életszínvonalát. És lehet-e remélni ilyen bérek mellett a falusi szegénység kiemelkedését emberhez méltatlan balsorsából, s nem természetes-e, hogy a magyar szomjas lélekkel hörpintgeti a csodát ígérő méregitalt? Hiszen ez az alacsony napszám is csak elméleti szám, ennyit fizetnek annak, akinek munkája van, s hol vannak az ezrek és ezrek, kiknek még ez a fizetett munka sem akad?

A Gazdaságkutató Intézetnek nem feladata és nem hivatása, hogy rávilágítson az alföldi ínség belső okaira és azokra az erőkre, amelyek a falusi nyomorúságot tenyésztik s mikor robbanófokra hevült, a pusztító forrongást más irányba terelik. Aki közelről kívánja látni ennek a minden szociális érzésből kivetkőzött gazdasági és birtokpolitikának kegyetlen cirkulusait, az olvassa el Féja Géza könyvét a tiszamenti „Viharsarok”-ról. Ez a könyv is hűvös, szomorú hangon van megírva.

Olvassa el benne mindenki, aki ennek a szerencsétlen tiszai magyar népnek a sorsát érdeklődéssel kíséri, mint kergették világgá vagy kétségbeesésbe ezt a törzsökös, minden jóra érdemes emberfajtát, vegye tudomásul, hogy a magyar zsellér főkeresménye 40%-át fizeti lakbérbe, hogy egy szorgalmas munkás havi keresete 29 pengő, hogy a magyar mezőgazdasági munkásság kilencven év alatt megdermedt és szélhámosok martaléka lett, olvassa el, mint fojtották meg a kőrösmenti öntözési kísérleteket felemelt vízdíjakkal és földbéruzsorával, mint virul ki a jólét és a műveltség, ahol a nép szabadon fejlődhetik, mint Gyulán a szilva, Makón a hagyma s Orosházán a kertgazdaságok révén, mint nyomja le az alacsony mezőgazdasági munkabér az ipari béreket is az ipartelepeken s mint pusztul el a tiszai magyarság ifjúsága kínban és robotban!

Olvassák el a Viharsarokban, hogy a nagyhangú szavalások ellenére éppen a színmagyar helyeken a legegészségtelenebb a föld elosztása, s mégis, mint Csabacsüdön, a maga sajátos szervező erejével csodákat művelt a nép, különösen a saját maga által teremtett szövetkezetek útján, és főleg azt olvassák el, milyen borzalmas sorban él a magyar zsellér, cseléd, törpebirtokos, akár idegen nagybirtokon, mint Sövényházán, akár állami uradalomban, mint Mezőhegyesen, ahol a kövér, kéjjel kérődző állatok faránál sápadt, sovány, rosszul táplált béresek állanak.

A szabadságtéri piacot meg lehet szabályozni, meg lehet fojtani is, mint a gabonaüzlettel, ló- s egyéb kivitellel történik, de attól a sebek még nem gyógyulnak be. A sövényházi példák körül van a baj, onnan, onnan áradnak a gyilkos toxinok, onnan újulnak ki a régi sebek, vulnera inelyti regni Hungariae!