Kedves Barátnőm!

E levelet kiengesztelésedre írom. Meg akarlak győzni róla, milyen jogosulatlan volt tegnap esti haragod. Szemmel láthatólag rossz néven vetted, hogy tetszésem megnyilvánulása bizonyos mértékben mellőzte a zenekritikushoz illő tempós megfontoltságot. - Eleget tapsoltál már, - mondtad féltékenyen és haraggal néztél kipirult tenyereimre, melyekkel éppen a Művésznő nyolcadszori megjelenését szorgalmaztam.

És az est további folyamán megvontad tőlem szavaid csengő szépségét. Érzékeny lélek vagyok és nehezen viselném el haragodat. Ez okból intézem címedre sürgősen alább következő gáláns levelet.

Láttam, tapsoltál! Te is és senki kétségbe nem vonhatja, hogy a hallott művészi produkció kiérdemelte a tetszést. Ami ellen Te kifogást emeltél, az a tapsnak a máskor megszokott tetszésnyilvánítástól eltérő, intímebb, szinte személytől-személyhez szóló jellege volt. Ezt én tagadni nem is, de magyarázni akarom.

Emlékszel, Kedves, arra, amit a multkoriban elbeszéltem Neked koncert-kultúránk dualizmusáról? A szörnyű koncertterem-nagyüzemről, ahol százával ülnek az emberek, dülledt szemekkel, tétlenségre kárhoztatott testtel, míg belül színes és gömbölyű zenékkel gurigáznak magukban? Mi ez, mondtam, ha nem a vallási odaadásnak egy hígabb fajtája és pszichologizmus?

Pénzért megszerezhető misztikus elragadtatás, transzcendens kapitalizmus, olcsó és burzsoá révülés a zene által, mely egyszerre hazudtolja meg az életet és a földöntúlit? Micsoda embertelen igény követeli is tőlem, hogy áldozzam fel a szem, az izmok, a száj, a test gyönyörűségeit a fül javára? Tudod rólam, hogy mindenféle önmegtagadás iránt vétkesen kevés érzékem van.

Bevallom, hogy idős és kopasz úriembereknél sokkal művészibb hatást tesz rám egy fiatal hölgy a zongora mellett. Szőke legyen és karcsú, (- hiszen Te is ilyen vagy, Kedves! -) és a műélvezet szempontjából nélkülözhetetlennek tartom, hogy előrehajolván, lássam, mint világít át laza kontyán a folyékony lámpafény, avagy háta mögött ülvén, figyeljem, mint villan fel könnyű, fehér ujjai mozgásával ütemesen a gyűrű. Valóban, nem is értem, hogy lehet gyűrű nélkül Mozartot zongorázni!

Azonban, mellőzve is a tréfát, ilyenféle igény tényleg fennáll, éspedig nemncsak a zenekritikus részéről. Fischer Annie művészi sikerének egy része föltétlenül világi varázsának tulajdonitható. És itt, saját érdekedben, jól figyeld meg, mit mondtam. Művészi sikerről beszéltem, mert ez a siker föltétlenül művészi és ez a tényező semmi esetre sem választható el Fischer Annie produkciójának éppen művészi részétől.