A régi zsebnaptárból átirom
az újba a telefonszámokat,
a neveket, a címeket
s minduntalan csodálkozás fog el.
Ó, homokos idő, hány embert eltöröltél,
hány lüktető arc lett nehéz agyag -
embert gyüjtöttem itt vagy szobrokat?

Mint egyiptomi sírfeliratok:
merednek rám, megfejthetetlenül.

Ez volt a szám, hogy remegett az ujjam
ha öt félkörrel lassan felidéztem?
Főfájás és álmatlan éjszaka?
S mit akartam emettől, mi a célja
s értelme ennek? - Hallgat a papir.

Mint aki züllött éjszaka után
meztelenre vetkőzik otthon és
keresi testén leprafoltjait
a korbácsoló szennynek, lángirását
az ítéletnek, melyre önmagát
ítélte és vezeklésül, modern
vezeklő, rohan és fürdőkádjába ugrik,
szappant ragad rajongva s dühösen,
veszettül zuhanyoz, majd dörzskefével
szánt végig testén, hogy a vér kiserked
s mind hasztalan, mert párnái közé
hurcolja éjszakája csatakos
eszméletét kiirthatatlanúl - -

Két év között, két zsebnaptár között,
itt ülök ceruzámmal, törlök és
írok - és ez is penitencia.

Aki most velem jön, tartósan lesz velem.
Az ifjuság az, amely váltogatja
mulató-eszközeit: a világot.
Az én koromhoz már a tartós anyag illik,
betűben, barátságban, szerelemben,
az összeforrt tekintet, a kipróbált
kézfogás és a kettős-hiuságát
levetkezett erős barátság -

Aki most velem jön, tartósan lesz velem.