A mennyei dal, Sik Sándor költői misztériuma érdekes rendezői feladat megoldására adott alkalmat a Magyar Színházban Hevesi Sándornak. Versben írt szöveg, melynek nincs a szó igazi értelmében vett cselekménye, a színház szokásos hangkörén kívül esik, merőben a vizuális és auditív hatásokból kell kihozni a sikert. Darab és rendező közös eredménye, hogy a siker teljesnek mondható.

A három királyok, Gáspár, Menyhért, Boldizsár, szenvedve az emberiség szenvedését, sóvárogva a megváltás után, reménykedve, hogy valahol kell lenni megváltásnak, a világ zűrzavarából kivezető útnak, elindulnak ezt keresni. Nem a térben haladnak, hanem az időben, a képzelt emberi értékeken keresztül, mondhatni az eszmeileg elgondolt történelmen át.

Áthaladnak a szellemi és erkölcsi sötétségen, mindenütt a kínjaiban jajgató és átkozódó emberiségtől követve, a nyers fegyveres erőszakon, a Bál-szoborban megtestesített anyagiasságon s nem találnak sehol világosságot, a fegyver nem old meg semmit. Bál otromba szobra összeomlik, mennek tovább, újult reménnyel hallják a Sybillák homályos igéreteit, még inkább az ótestamentumi próféták jósszavait, míg végül feltűnik előttük a betlehemi csillag s elvezeti őket Krisztushoz. A végső szót János evangelista mondja ki: minden embernek önmagában kell átélni a feltámadást, hogy önmaga találja meg a megváltást.

A kelleténél talán játékosabb szavakkal és ritmusokkal írt szövegnek mély lírája és erős lendülete van. Ha nem is dráma, de erős hatású poézis van benne. Nem elvont vallási áradozás, folytonos súrlódásban van a jelennel, a biblikus hang minduntalan a mai életre célzó jelentést rejt s az egész mű a katholikumot kinálja oda az élet mai zűrzavarának megvilágosítójául. Színpadon még nem hallottuk a katholikus eszmevilág ilyen lelkes felmagasztalását.

Hevesi rendezése elmélyíti a költemény hatását. Az állandó gothikus díszlet szépen jelzi a darab katholikus jellegét, a szerepek, amint egymásnak mintegy felelgetve megszólalnak, nem esnek szét külön költeményekké, a rendező keze összetartja és a cél felé irányítja valamennyit. A versmondás kifogástalan, a színészek a dolog természete szerint szavalva mondják a szerepeket, de nem lépik túl az értelmes beszéd határát. A rendezés ritka mesterműve ez.

*

Az Úr katonái tavalyi emlékezetes sikere hívta fel a Magyar Színház figyelmét Emmet Lavery Egy óra a Vatikánban című kis darabjára. A tavalyi darabban is láttuk, hogy a kitűnő amerikai író elsősorban dialektikus, érv és érv, álláspont és álláspont szembeállításával igyekszik drámát teremteni. Mostani kis darabjában a politikus álláspontot állítja így szembe a naiv emberi állásponttal a háború és béke kérdésében.

A vatikáni képtárban nézdegélő amerikai papocska egy Pax feliratú kép előtt összekerül a pápával, akit a dominikánusok generálisának néz. Szóba elegyednek, a monsignore közvetlen, naiv lényének kitárásával elmondja evangeliumi ihletű gondolatait a békéről s az egyház békeszerető hivatásáról. Magasabb, a politikai szempontot is figyelembe vevő okfejtésével a pápa vitába bocsátkozik s a végén igazat ad a derék plébánosnak. Ez a vita tulajdonkép a darab, ami egyéb van benne, az csak színező keret.

De olyan ragyogó dialektikával van a párbeszéd megírva, az emberi érzés örök érvénye olyan melegséggel sugárzik, a drámai feszültség olyan erővel fokozódik mondatról mondatra a csúcspontig, amikor a plébános rádöbben, hogy a pápával beszél és ijedt alázattal borul le előtte, hogy az ember ellenállhatatlanul úgy érzi, kis remekmű pereg le előtte. Végre egy drámaíró, kinek erős, emelkedett gondolatai vannak!

A két nagyszerű szerepet nagyszerűen játsszák: Törzs Jenő a plébánost közvetlen őszinteséggel, a naiv hit és meggyőződés tiszta erejével, folyton a humoros hatás közelében járva s a határt soha át nem lépve, Toronyi Imre a pápát méltósággal és pátosztalan egyszerűségében is sugárzó fölénnyel. Ezt az előadást is Hevesi Sándor rendezte kifogástalan művészettel.

Schöpflin Aladár