Régen volt a Műcsarnok termeiben olyan kiállítása, mint ez, amely igazi örömmel és elismeréssel tölthette el látogatóját. A főiskola rendezte növendékei festményeiből, rajzaiból és szobraiból, a szokott házi méretnél sokkal nagyobb terjedelemben, mert a Műcsarnok összes termeit felhasználta.

De míg ugyanitt máskor legtöbbször nem csekély bosszankodással küzdött a szemlélő a válogatás nélkül és pusztán csak érvényesülési vágyból összezsúfolt, gyenge anyag láttára, erről a kiállításról a megelégedés jóleső érzésével távozhatott.

Nem mintha kivételesen jelentékeny alkotásokba ütközött volna, hanem azért, mert a kiállítás minden részében arról kellett meggyőződnie, hogy a főiskola minden tekintetben kitünő oktatója annak a fiatalságnak, melynek tanítására vállalkozott. A kiállítók kivétel nélkül fiatalemberek, kialakult művészegyéniségekről az ő esetükben még nem igen lehet szó, festményeik, szobraik legnagyobb részben legfeljebb csak egy teljesebb és fejlettebb jövő ígéretei.

Egy-két kivétellel, akiket nem kell és nem is méltányos a többi közül kiemelni, iparkodó és derék kezdőkről van szó, akiknek fiatalos iparkodása ma még több, mint teljesítményeik befejezett és önmagában is megálló értéke. De az a lelkes mód, ahogyan magukat kifejezni törekszenek, az a becsületes szorgalom, amellyel tanáraik útmutatásához ragaszkodnak és alaposan megtanulni törekednek a festés, a rajzolás, a mintázás ábácé-jét, arra mutat, hogy kitünő kezekben vannak és tanáraikat szeretettel követik.

Nyilvánvaló, hogy a főiskolának tanulmányi rendje, beosztása és célkitűzései egyaránt kitünőek. De az is, hogy a mai tanári kar nemcsak a művészi hivatásának, hanem pedagógiai rendeltetésének is magaslatán áll. Ebből a szempontból különösen a rajzanyag tanulságos, amelynél becsületesebb és derekabb tanulmányi eredményt ma egy európai művészeti iskola nem tud szolgáltatni. A főiskola nem egyéniségeket akar képezni, hanem alapvető tanulmányok sorozatán vezeti végig növendékeit. Hiszen egészen más kérdés a művészi egyéniség és más a mesterségbeli tudás.

Rendes és alapos mesterségbeli tudás nélkül éppen úgy nem lehet festeni, mint ahogyan zenélni sem lehet. A fiatalságnak át kell esnie a rajzolás és mintázás alapvető ismeretein és azok gyakorlásán, át kell esnie a naturalista természetfigyelés minden csinján és binján; alakításra és egyéni átélésre elég alkalma lesz akkor, ha elhagyta a főiskolát, ha az élet közvetlenül omlik elébe.

Egészen elhibázott és egyoldalú követelés az, melyet némelyek nemrégiben hangoztattak, hogy a modern művészetnek mért nincs propagálója a főiskolán?

De határozottan éppen olyan téves az az álláspont is, mely a művészeti előkészítést, mert hiszen a főiskolai oktatásnak más célja nem is lehet, mint előkészítés, ketté akarja választani és részben mesteriskolát, részben rajztanárképzőt akar belőle alakítani. A művészeti előkészítésnek egységesnek kell maradnia és csak arról lehet szó, hogy a művészi pályára indulók és rajztanárságra készülők között némely tantárgyak tekintetében legyenek eltérések.

Courbet egy alapjában igaz tiltakozásában világosan és igen találóan mutatott rá, hogy művészetet és művészi egyéniséget nem lehet tanítani. Ez a mesteriskolát sürgetőknek szól, de a bifurkáció követelőinek is, amihez még az is hozzájárul, hogy nem lehet és nem szabd az ifjúságot kétféle és a dolog természeténél fogva egymással könnyen szembeforduló művészi előkészítésben részesíteni.

A rajztanárt nem szabad más irányban nevelni, mint azt, aki szabad művészi pályára készül. A Lyka-Réti-féle főiskolai reform, mely az oktatást egyesítette, eddig kitűnően bevált. Hogy milyen eredményeket tudott elérni, arról ez a kiváló kiállítás mindennél jobban tanuskodik. Aligha kívánhatunk akár a rajztanári, akár a művészi szakra alaposabb és gondosabb előkészítést.