Tulajdonképpen minden felnőtt embernek pénzcsinálás a foglalkozása. Hajnalonként, reggelenként százezrek indulnak el a szántóföldek, gyárak, műhelyek, irodák felé, hogy munkájukkal pénzt csináljanak s ha ez nem mindig sikerül reménységük szerint, sűrűn sóhajtozzák: szabadjára kellene engedni a lustán mozgó bankóprést.

Hadd öntse, szórja bővebben a jócsillogású ezüstpengősöket. Sokan szíveden túlóráztatnák a pénzverdét, hiszen abból, hogy sok a pénz, csak jó dolgok származhatnak.

A szigorú. kaszárnyahomlokú nagy épület, ahová ez a sok sóhajtás száll, kinn van az Üllői út százkettőben. Itt születik az ezüst egy- és ötpengős; itt látják meg először jövendőbeli gazdájuk, az ember arcát a krajcárok. potom fillérek, a nikkel tíz-, húsz- és ötvenfilléresek.

Az épület körül jólmegtermett rendőrök sétálnak, ügyelve a rendre s ez még jobban megbirizgálja a magunkféle hétköznapi ember fantáziáját. Hiába áll a kapu felett a szigorú s szárazon hangzó m. kir. Pénzítő felírás, az ilyen helyen valahogy a jó Dáriusz király kincseskamráját képzeljük. Ahol tompán csillogó nehéz rudakban púpozódik az ezüst, ahol verejtékező inú emberek súlyos, pénzzel teli zsákokat cipelnek.

Hát ebből a romantikából, sajnos, semmi sem mutatkozik. A portás úr fülkéjében kis látogatási jegyet kell kitölteni, aztán telefonálások következnek mérnökökhöz, osztályvezetőkhöz és a sötét benső vaskapu engedékeny kitárul előttünk.

Bizony a Pénz Őfelségének bölcsőháza semmiben sem különbözik egy váciúti gyár udvarától. A nagy műhelyablakok mögött gépek morognak, dörmögnek s az első terem egyszerű, de tágas kovácsműhelyhez hasonlít. Aszbesztkesztyűs munkások éppen a terem közepén elfutó kis vaskohókba töltögetik az izzó ezüstöt.

Ez az olvasztó. A bejáratnál s a kijárat mellett egy-egy óriási mérleg áll. Ezen ellenőrzik pontosan, hogy megvan-e a hatvannégy kilo ezüst és harminchat kiló vörösréz, aminek egyesüléséből egy mázsa egy-, kettő és ötpengősnek kell kikerülnie.

A réz és az ezüst testvéri barátságba kerül itt külön-külön egymás mellé, a kohó ajtaja bezárul és az olvasztómester megindítja a tüzet. Rövid idő mulva már sorba állnak a jókora merítőkanalakkal felszerelt munkások. A kohó fedele felpattan s a folyékonyan izzó ezüst-vörösréz kását a téglaformájú öntődobozokba csurgatják.

A mérnök úr kezében nagy jegyzék. Az öntőformák itt számkeresztségben részesülnek. A tégladarab alakú ezüst-rézöntvény minden egyes tagja már önálló jegyet visel. A C. 10.162-ből például ötpengős lesz. Már viszik is a verde hengertermébe társaival együtt.

A hengerterem óriási gépei ordítva fogadjak a zsákmányt. Egy pillanat mulva a téglából feszesen ringó, fényes és karcsú fémszalag lesz. Ezek a gépek gondosak és ügyesek, szinte gondolkoznak, mint az ember. Tudják, hogy mit kell csinálni a foguk alá került anyaggal. Négy henger dolgozik zakatolva, tíz milliméterről két milliméter keskenységig tudják lapítani az ezüstszalagot. A C. 10.162-ből most már hamarosan öt pengős lesz

Előbb azonban megpuhítják egy kicsit. Forró kemencékben addig melegítik a lángok, míg elmúlik a veszély, hogy a pénzkarikák kiszaggatásakor összetöredezik. Az ötpengős lemezeknek 1.99, a kétpengősöknek pedig 1.75 milliméter a vastagsága.

Kicsit izgatottan nézzük a munkát. Láttuk az öntéseket, a préseléseket, szép látvány volt, de mi mégis arra a nagy és szent pillanatra vagyunk a legkíváncsibbak, mikor az ezüst ötösök kosárszámra hullanak ki a zakatoló masinákból. A hétköznapi új ezüst egy-, két- és ötpengősöket várjuk, amelyeknek bármelyikével bátran be lehet állítani a henteshez, vagy fűszereshez.

A mérnök úr megnyugtat, hogy ez a művelet már nem késik sokáig. A gépek zugnak s egyikből szitává lyuggatott hosszú fémszalag csúszik elő. Itt a pénz! Csakugyan pénzformájú fémdarabok hullanak egy vaskosárba, de ezekből a fémdarabokból még semmi öröme nem telik az embernek. Olajos, sötét, csaknem fekete karikák ezek. A mérnök mosolyogva magyaráz:

- Ez már a valódi pénz, de előbb kénsavfürdőt adunk neki, hogy visszanyerje szép fényét. Kénsavfürdő után borkőoldat öblítés és szárítás következik.