Szomszédaim félhangosan megállapítják: "Az utóbbi öt esztendő legrosszabb filmjét pergetik előttünk". Mindenki vár valamit s mindenki idegesen nyugtalankodik. A képek rohanvást kergetik egymást a vásznon, úgy pereg a film, mintha egyhelyben állna.

A gyorsan forgó kerék küllői folynak így egybe, mint ebben a filmben az egyes jelenetek. És csupa műtermi kulissza és csupa panoptikumi figura. A tér, amely egy hatalmas metropolis képét lenne hivatva felidézni előttünk, távlatnélküli kuckó, a tömeg alaktalan, tagolatlan csürhe, minden emberi jellegzetesség nélkül; a beállítások érdektelenek, az egymást követő képek szürkék, a rakásbadobált rengeteg motivum miatt részleteiben fölismerhetetlen és egészében élvezhetetlen.

Ott, ahol enteriőrt mutatnak, előlegezett jóhiszeműségünk is szétfoszlik. Ha ezekből az eredményekből kellene megítélnünk a mai filmművészet tartalmi és formai fejlettségét, azt mondhatnók, hogy a művészetet igénylő közönségnek és a művészet szempontjai szerint bíráló kritikusnak ezen a területen semmi keresnivalója nincsen. Szerencsére az általános helyzet nem ilyen reménytelen.

Hogy a filmből egyszer és mindenkorra nincs kirekesztve a művészi tevékenykedés s már eddig is jelentős eredményeket értek el ezen a területen, annak egyik legszebb bizonyítéka éppen Korda Sándor nagyszerű rendezése: a VIII. Henrik. És gondoljunk a Vörös Pimpernel-re. Mindkettőnek osztatlan sikere volt, úgy a közönség, mint a kritika előtt. Korda rendezői jóhíre máról holnapra világmárkát jelentett. Ebben a pillanatban azonban a hirtelen fölfelé ívelő vonal, úgy látszik, nemcsak megszakadt, de zuhanásszerűen vissza is esett a Mi lesz holnap monumentális giccsével.

Most, hogy utána gondolok annak, amit a vásznon láttam, a sok zűrzavarból egyetlen tisztán megformált jelenetre nem tudok visszaemlékezni. A foglalkoztatott színészek egyetlen arcmozdulata, szemvillantása, taglejtése nem vésődött belém, mert nem is láttam egyebet mechanikus külsőségnél, technikai és kulisszaépítészeti rekvizitumoknál.

A művészetnek azon a szuper-romantikus korszakán már alaposan túl vagyunk, mikor a jövő életet laboratóriumi keveréknek képzeltük el, mikor a fém és üveg imádata korszerű modernséget jelentett. Nem hisszük és nem akarjuk elhinni, hogy a jövő embere ilyen kihült világban, ilyen megmerevedett pózban éli majd le életét. Nem hisszük, mert nem tartjuk kívánatosnak magunk fölött a technika uralmát. Mindez már avittabb fantázia szüleménye, mint nagyanyáink boszorkánymeséi voltak.

A technika századának embere rájött arra, hogy a technika nem cél, hanem eszköz, a szellem fölszabadulásának egyik gyakorlati eszköze és ezért a jövendőt nem az abszolút eldologiasodás, hanem a mai dologi állapot fölé szeretnők megépíteni. A Mi lesz holnap képei pontosan az ellenkezőjét vetítik elénk. Igaz azonban, hogy ennek elsősorban nem Korda Sándor az oka.

Ha még olyan nagyszerű rendező kezd is munkához, azt az anyagot kénytelen képpé alakítani, amit a szcenárium-író bocsájt rendelkezésére. Részleteiben, a beállításokban és fotografálásokban kvalitásmunkát végezhet, de lehetetlen, hogy művészetté alkothassa azt, ami lényegében művészietlen.

Wells szcenáriuma pedig az érthetetlenségig üres és elindulásától a befejezéséig magán viseli a giccs jellegzetességét. "Nagyszerű víziója" ezerszer elhasznált klisékből rakódik össze s ami "eszmei tartalmat" hord magában, az ellen minden épeszű embernek tiltakoznia kell. Mert ez a film nemcsak megjelenési formájában művészietlen, hanem tartalmában is károsan időszerűtlen - végső értelmében háborús uszítás, jóllehet Wells az "emberi paradicsom" eljövetelét akarta általa kihirdetni.

A történet meséje 1940 karácsony estéjén kezdődik. Pontosan olyan körülmények között, ahogyan az Dickens regényeiben szokott megtörténni, érzelmes környezetben, ősz nagyapóval és játszó gyerekekkel, harangzúgással és az együgyűek végtelen optimizmusával. És azután hipp, hopp: hadüzenet nélkül kitör az új világháború.

És némi zajok, torlódások, kasirozott gépek, rohangászó alakzatok úgy, ahogyan azt egy műteremben trükkökkel, pénzt nem kímélve, de pszichológiai indokolás nélkül megrendezik. ŤHalott emberekť mondják a felírások. "Asszonyok és gyerekek, férfiak és nők. Fiatalok és öregek. A halál kegyetlen demokráciája egymás mellé sodort minden rendűt és rangút. Megölte őket a bomba és a gáz. Megölte őket a háború."

De nem baj! Halljuk, Wellsnek, a magát még ma is szocialistának valló világhírű írónak végső következtetését... Az előadás második részében már Everytownt, az üvegvárost látjuk. Ez a város a Wells által elképzelt emberi paradicsom, amelyért, szerinte, egy új világháborút is érdemes átszenvedni.

Gyarló, majdnem gyalázatos okoskodás ez ma, mint ahogyan gyarló fantázia eredménye az üvegváros, ahol a technikai civilizáció maradék nélkül fölfalta az emberi szellemet. Valamikor a futúristák képzelték el így a jövőt s a művészet terén Capek R. U. R. című utópisztikus drámájában láttuk hasonló eszközökkel, de ellenkező tendenciával megvalósítani. (Bécsi előadás.)

Capek elriasztó példának állította elénk utópisztikus világát, Wells azonban meg akarja velünk kívántatni egy új világháború árán is. Még mindig nem gyógyult ki Clissold világ-ának mániájából. Még mindig nem látja be, hogy az embernek, aki az ipari forradalom óta majdnem minden erejével a technikai eszközök megteremtésén fáradozott, most ezeknek az eszközöknek elhatalmasodása ellen és a szellem uralmáért kell küzdenie.

És nem egy új világháborún keresztül. Nem tudjuk elhinni Wellsnek, hogy "alapjában véve mindegy, hogy ágyban hal-e meg az ember vagy a harctéren". Aki ma így beszél, az a háborús uszítók nyelvén beszél. S aki ennek a fölfogásnak a szolgálatába állítja művészetét, az érdemtelen arra, hogy művésznek nevezzük.

A Mi lesz holnap előadása után fájdalommal állapítottam meg: Wells filmjére is azzal az érzéssel fogok visszagondolni, mint az ujságok napról-napra közölt vérgőzös, farkasordításhoz hasonló háborús közleményeire, amelyek kétségbeejtőkké teszik nappalainkat és rémlátásokkal töltik meg éjszakáinkat.

Kassák Lajos