És most megint elém került

az a harminc évvel ezelőtti szürkefedelű első szám.

Babits Mihály húzta elő könyvtárának egyik polcáról és végigsimított rajta. Milyen kis és mégis milyen nagy idő az elmult három évtized! Két modern nemzedék is felvonult már benne, mégis élményszerű, friss emlék a kezdete. S hogy tele van élő emlékekkel az egész három évtized, hogy tele van akaratok és alkotások, már hagyományértékű igazságok és ma is szabadságharcukat vívó felismerések csatáival, művekkel és eszmékkel, keserű és tisztító vitákkal és viharokkal, jövőbemutató magatartással!

A jubiláló Nyugat-nak erről a harminc évéről, egzisztenciális jelentőségéről beszélgettem Babits Mihállyal egy napsütéses januári délutánon a költő és szerkesztő könyvtárszobájában.

A MAGYAR KULTÚRA KÉT PÓLUSA

- A harminc év története - mondta Babits Mihály - harmincéves háború volt, örök harc. De ez olyan harc volt, amely itt nem is harminc évvel ezelőtt kezdődött.

A magyar kultúra örök harca volt ez

s kezdődött Szent István királlyal, aki elsőnek akarta a magyar szellemet, a magyar életet nyugati kultúrával megtölteni. A magyar kultúrának Szent István óta mindig két pólusa volt. Egyik az ősi, ázsiai, keleti pólus, a másik a nyugati. És a magyar kulturális élet

csak akkor tudta erejét megtartani és kifejteni, ha mindkét pólussal megvolt az összeköttetése és viszonya.

- A Nyugat sohasem vesztette szem elől a két irányító csillag egyikét sem. Nyugatosok voltunk, igen, - de nem szűntünk meg ugyanakkor magyarok is lenni.

AZ EPIGONOK ELLEN

- Ady Endre, akinek neve a Nyugat homlokán volt, akinek nevével indult a Nyugat,

keletibb és magyarabb volt, mint azok, akik őt támadták

és akik ellenünk, a Nyugat ellen, állandóan a hagyományellenesség vádját emelték. Ez a vád abból származott, hogy mi szembe fordultunk az előttünk járó generációval. Az a generáció, amely akkor a magyar irodalmat képviselte, valóságos epigon-nemzedék volt.

Mi megvetettük ezt a vértelen epigonságot;

halványnak, nyavalygónak, illatos selyempapírosok zizegésének tűnt fel előttünk, majdnem minden, amit akkortájt magyarul írtak. Mi a magyar irodalmat új erővel és tartalommal akartuk megtölteni, szembefordultunk az előttünk állókkal és csatlakoztunk a régiekhez.

Csatlakoztunk azokhoz a régi nagyokhoz, akik a maguk korában szintén nyugatosak voltak.

- Az az irodalom, amely bennünket az első években hagyományellenességgel vádolt, tulajdonképpen könnyű fajsúlyú, inkább csak a szórakoztatás céljait követő irodalom volt. Pedig olyan idők jártak már akkor, hogy többet akarjunk, mint szórakoztatni. Mi nem mentünk a közönség kívánságai után. Nem engedtük, hogy a szellem igazodjék a tömeghez.

Az irodalom öncélúságát és fölényét tűztük zászlónkra.

Nem hajoltunk meg sem a közönség, sem a politika előtt. Orgánumunkból a magyar írók mentsvára lett és az is maradt 30 éven keresztül.

- Nemcsak az íróknak fontos és nagy dolog a Nyugat, a magyar olvasónak is szüksége van rá. Szüksége van az egyetlen magyar folyóiratra, amely tiszta irodalmi szempontokat követ és nem ismer mást, csak a tehetséget, nem ismeri a politikát és az aktuális jelszavakat. Megtartja a magyar kultúra nagy hagyományát. Azt a nemes nyugatosságot, amely össze tudja egyeztetni a magyar szellemet a nyugati szellemmel. Az igazi irodalmi hagyomány valóban a Nyugat hasábján él.

A BÜSZKE ÉS FÁJDALMAS NÉVSOR

- Büszkeség és fájdalom fog el egyszerre, ha a Nyugat multjára gondolok. A Nyugatnak sok nagy halottja van, nevüket felidézni büszkeség és fájdalom egyszerre. Nagyszerű névsor, mely Ady Endrével kezdődik és Tóth Árpáddal végződik!

Harminc éven keresztül a magyar irodalom története a Nyugat történetéhez van kötve.

A legnagyobb magyar nőíró, Kaffka Margit, ép úgy a Nyugat felfedezettje és a legszűkebb köréhez tartozó munkatársa volt, mint az új erdélyi irodalom legnagyobb alakja, Kuncz Aladár. A nemrég elhúnyt Kosztolányi Dezső a Nyugat főmunkatársa volt.

AZ ÚJ GENERÁCIÓ ÉS A NYUGAT JÖVŐJE

- És a Nyugat mégsem a multé még. Sőt úgy érzem, épp multja jegyezte el a jövővel. Harminc éven át minden igazi magyar írót a Nyugat vezetett be az irodalomba. A halottak nyomába fiatalok léptek, egy egész új sereg,

új generáció, mely a magyar kultúrának ezt az olimpiai fáklyáját teljes dicsőséggel viszi tovább a jövőbe.

A láng egy pillanatra sem aludt ki, a folyóiratoknak rendesen megvan a maguk életkora, mint az embereknek, a Nyugat máris túlhaladta ezt az életkort és semmi jelét sem mutatja az öregedésnek és erőtlenedésnek.

- Milyen lesz a Nyugat a jövőben? Igérjem-e, hogy az lesz, ami volt? A fő dolgokban bizonnyal megmarad a réginek, a tehetség tiszteletéből, a tiszta irodalmi szempontok követéséből, a magyar kultúra két örök csillagához való igazodásból nem fog engedni soha. Ebben marad: az Ady Endre és az Osvát Ernő folyóirata.

- Mégis: változni fog, mert a megmerevedés a halált jelentené.

Örök ifjuságát, erejét csak a folytonos változás biztosíthatja.

Nem mintha meg akarna hajolni a változó kor, változó bálványai előtt. De bizonyára meg fog telleni az új nemzedék legjobbjainak új eszményeivel, melyeket éppen a tömeg bálványainak szembeszögeznek. Csak így lehet méltó munkájához s maradhat tovább is, ami volt:

a magyar szellemi elit

folyóirata, azé a humanisztikus műveltségű középosztályé, mely egész történetünk folyamán a magyar szellem hagyományait megőrizte s az európai fejlődéshez igazította. Hisszük, hogy a vádaskodások és félreértések megszüntével ez a középosztály is mindinkább ráismer benne a maga folyóiratára és büszkén vallja is magáénak.

Az irodalmi harcok megcsendesültek, az új nemzedék közvetítő szerepe a Nyugat, illetve egykori ellenfeleinek táborában sokat enyhített az ellentéteken. Őrállásra azonban változatlanul szükség van és hinni lehet és hinni kell, hogy a jubiláló folyóiratnak a jövőben is nagy és nemes szerepe lesz irodalmi életünk alakításában.