Egy évvel ezelőtt tizennyolc és fél pengő volt a tiszai búza, ez év júniusában, közvetlen aratás előtt, lement 14 P 37 fillérre, de az év végére felszökött húsz pengőn túlra. Három évvel ezelőtt, 1933 utolsó napján 7 P 30 fillérrel jegyezték a búzát a pesti tőzsdén, s az emelkedés hét pengőtől húszig jelzi a magyar gazdasági élet lassú és keserves felemelkedését a nagy válság mélységeiből.


A föld és a gyár

A búza meredeken emelkedő útjával párhuzamosan fejlődött ezekben az években a magyar ipari termelés is, de sokkal gyorsabb és erőteljesebb ütemben. Mezőgazdasági ország voltunk a válság kitörésekor, ma már nem vagyunk azok. Erősen iparosodó agrárországgá alakultunk. Két számcsoport mindennél meggyőzőbben világítja meg az átalakulásnak ezt a döntő jelenségét.

A magyar ipar és a magyar mezőgazdaság termelésének értéke 1928/29-ben úgy viszonylott egymáshoz, mint 1137.2 az 1507.8-hoz, 1935/36-ban az arány lényegesen eltolódott az ipar javára s úgy áll most egymással szemben, mint 840 a 720-hoz. A mezőgazdaság tehát sokkal lassabban fejlődött, sokkal halkabb ütemben nyerte vissza régi pozícióját, mint az ipar. Ha viszont a teherviselést tekintjük, akkor kiderül, hogy a mezőgazdaság évi adóterhe 225 millió pengő, az ipar, bányászat, kereskedelem, közlekedés és hitel 372 millió pengő adót fizet.

Az elmult év novemberéig a magyar kivitel 457, a behozatal kerek számban 400 milliót tett ki, az aktív egyenleg a mult évvel szemben 56 millióról 61 millióra emelkedett, de ezt a kedvező eredményt csak úgy értük el, hogy a magyar ipar nemcsak a belföldi piacot látta el, hanem 120 millió pengőt meghaladó értékű iparcikket is exportált, s csupán 80 millió pengő értékű készárut kellett külföldről behoznunk.


A búza előretör

1937-ben előreláthatóan a mezőgazdasági termelés értéke fog nagyobb arányban emelkedni. A vezető magyar agrártermény, a búza, a jelek szerint most lendül erősen felfelé. A világ látható búzakészletei olyan alacsonyak, mint még soha. Németország legalább egymillió tonna, tízmillió mázsa, búzát kénytelen ez évben külföldről behozni. Anglia és Olaszország s valamennyi európai importállam nagy készleteket gyűjt, a tengerentúli fuvartételek a mult év közepe óta a duplájára emelkedtek, ami – biztos jele a búza- és a nyersanyagárak emelkedésének.

A búzát nemes devizával, arannyal kell megfizetni s ha a búza aranyat ér, legalább ezüstöt ér a magyar föld többi terméke is. Az osztrákok előrelátó gazdaságpolitikusok s nem véletlen, hogy a szerződéses 1:1.5 arányt az osztrák-magyar forgalomban 1932 óta most értük el először. Az osztrákok megveszik, amit lehet. Ha ez így van, s ha legnagyobb vevőnk Németország, mint a Times néhány nappal ezelőtt igen meggyőzőn megírta, igen súlyos élelmezési helyzet előtt áll, ha már egy magánember, igaz, hogy Sir Henry Deterding, tízmillió forinttal segíti a német élelmezést, akkor kérdés, szabad-e elhanyagolnunk a németek kedvéért azokat a piacokat, ahol termékeinkért aranyat vagy nemes devizát kapunk?

A románok kukoricájukat Angliába és Dániába szállítják, – természetesen aranyért. Lesz-e vajjon még alkalmunk, hogy devizapozíciónkat úgy megerősítsük, mint most? Kerek számban százmillió pengőnyi, nyersanyagszükségletünknek több mint a felét nemesdevizában kell befizetnünk, magától értetődő, hogy mezőgazdasági kivitelünknek is nagyobbik felét arany ellenében kellene eladnunk.


Totális kereskedelempolitika

Sajnos, ennek éppen az ellenkezője történik s egymásután pusztul a magyar mezőgazdasági kiviteli kereskedelemnek minden ága, amely eddig nemes valutát szerzett az országnak. A magyar kereskedelempolitikában ma is ugyanazok a módszerek és vezetők uralkodnak, akiket a Gömbös-rendszer utolsó esztendeje ültetett nyeregbe. A totális gondolat a politikában lehanyatlott, de újból felvirult a gazdaságban és a külkereskedelemben.

Az év utolsó hete hozta ajándékba a paprika, a sertés, a toll, a faszén, a karácsonyfa s a jó ég tudja, mely áruk központosítása után a zsírkivitel egykezesítését. Az egykéz csak egyeduralommal és állami támogatással boldogul. A magyar ipar termékeinek kivitelével nem vesződik s képtelen eredményt elérni a szabadpiacon is.

Csak ott tör előre, ahol nincs versenytársa. Ott is nagy állami támogatással, s nemcsak a kivitelnél, de a behozatalnál is, s például az egész magyar rizsfogyasztás három magáncégnek van kényre-kedvre kiszolgáltatva. Ezt még a németek se cselekszik. A német külkereskedelemben mindenki megkapja a maga kontingensét, ha előbb is dolgozott a szakmában, akár árja, akár nem árja. Magyarország ma az egyetlen polgári ország Európában, ahol közpénzek felhasználásával teszik tönkre a magánvállalkozót.

Ha még a közösségnek, az államnak volna belőle haszna!
De erről szó sincs, az államé csak a kötelesség – a haszon, a súlyos milliókra rúgó nyereség nem az állam kasszáiba vándorol. Akármilyen biztató jelekkel kezdődik is az új esztendő, a kilátások nagyon borúsak mindaddig, amíg a kormány ki nem tessékeli azokat az urakat, akik Marton Béla pártszervezési módszereit ültették át a magyar gazdaságpolitikába.
Kiss Dezső