Ezen az első koratavaszi vasárnapon a lovasberényi választókerület polgárainak akarata szélesre tárta a törvényhozás kapuját a bicskei pap előtt, akit az elmult esztendők politikai hidalgói éppen úgy megmosolyogtak, bolondnak bélyegeztek, kiközösítettek a közéletből, mint mindenkit, ha véleménye merészelt lenni és nem volt hajlandó beolvadni abba a csordaszellembe, amely ezt a letűnt korszakot annyira jellemezte.

Ez a rendszer, amely nem tűrte az erkölcsi erők mérkőzését, járomba nyomorította a népakaratot, kiperzselte az emberekből a lelki függetlenséget, gúnnyal fröccsentette be a meggyőződés tisztaságát, kicsúfolta Griger Miklóst is, aki messze elkerülte az egyéni érvényesülés simára aszfaltozott útjait, kockára tette gyenge egészségét és a hitvallók elszántságával ajánlotta áldozatul még az életét is, egy eszméért, amelyben hitt: a magyar népkirályságért!

A kézlegyintésekkel elintézett „bolond pap” kopott reverendában járta az országot, sokszor csendőrszuronyoktól hajszolva, faluról falura, le az apostolok sziklakeménységével emelte magasra a krisztusi demokrácia keresztjét és sugározta széjjel a szentistváni magyar királyság gondolatát.

A fejérmegyei gazdáknak mai gerinces követválasztásában az ősi magyar „csak azért is!” büszkesége nyilatkozott meg az üldözött igazság mellett.

Griger Miklós most már átlépheti azt a küszöböt, amelyet a gyűlölet vak konokságával tiltottak előle éveken át, míg a küszöbön belül annyi méltatlan cimbora terpeszkedett. De hol vannak már ők, akik a bárdolatlan elmék vakmerőségével, a lelkiismeretlenek minden gátlástól felszabadult elszántságával szálltak szembe az alkotmánnyal, a törvénnyel, a joggal, az örök morállal és mindazzal, amit ezeresztendős történelmünk során szentnek tartottunk?

Mikor az üldözött hitnek, a megcsúfolt becsületességnek a jelképes embere, Griger Miklós ismét elfoglalja régi helyét a törvényhozás házában, nézzünk vissza mégegyszer a tegnap felé, vessünk egy elszörnyülködött búcsúpillantást arra a korszakra, amely „aranykönyvbe” írta mindazokat, akik csizmasarkuk alá akarták tiporni a nemzetet és „feketekönyvbe” azokat, akik nem kértek az aranykönyves lovagok kétes dicsőségéből.

Ez a szép tavaszi nap magyar kikeletet ígér és ráragyog az első fecskére: a kopott reverendás férfiúra, aki meghajszoltan, sápadtan lépi át most méltó otthonának rég nem látott küszöbét.