Sajnos mindhárom festmény a gyöngébb alkotások közül való. Az egyik, a részeges férj, zsíros színekkel festett pincejelenet, közel sem jut az igazán erőteljes művekhez, sablónos és elédesített témaismétlés. A csendélet a múzeum nagyszerű virágcsokrához képest elnagyolt. A perselyes asszony még a legjobb, de az eddigi egy alakos tanulmányokhoz képest szintén jelentéktelen. Zsenialitást egyik mű sem sugároz.

Mi értelme van akkor annak, hogy sokkal különbek mellé kiakasszuk őket? hogy a színvonalat velük lenyomjuk? Amikor éppen azt a Munkácsyt kell mindenképpen előtérbe tolnunk, aki zseniális szenvedéllyel, a színek és vonalak hallatlan forró drámaiságával vetette vászonra vizióit. Hiszen külföldi írásokban ma sem olvashatunk egyebet, mint annak hangoztatását, hogy Munkácsy nagy sikerei után tömegével festette a lelketlen képeket műkereskedői kapzsiságának és saját maga fényűző hajlamainak kielégítésére.

Az ilyen gyöngébb, sőt gyönge festmények nem a múzeum Munkácsy-termeibe, hanem a raktárba valók, esetleg vidéki múzeumokba kölcsönletétképen, vagy jól megállják helyüket magángyüjteményekben, amelyek szívesen fizetnek Munkácsy gyönge ábrázolásaiért is igen magas vételárakat, amint azt a legutóbbi postatakarékpénztári aukción is láthattuk.

A Nemzeti Szalón tizenhat művészének kiállítása jobb volt, mint az itt megszokott művészseregletek. Ujság számába mentek nagyborosnyói Bartha László festményei. Határozottan tehetséges művész, egy kissé még ingadozó, de művei erőteljesek. A két Basilides, Sándor és Barna, ezúttal is komoly törekvésekkel jelentkezett, bár Basilides Barna temperáin nem szerencsésen sikerült saját és Pekáry ötleteinek összeolvasztása.

Gallé Tibor néhány finom vízfestménye és Heintz Henrik nagyigényű kompoziciós kísérlete után a szobrászokról kell még említést tennünk, Antal Károly, Farkas Sándor, Csucs Ferenc, Ispánky József, Madarassy Walter, Szomor László szoborműveire utalva.

Emlékezzünk meg utoljára általánosságban a legutóbb eldőlt szobor- és ösztöndíjpályázatokról. Minthogy ma a hivatalosan fémjelzett művészeti irány az úgynevezett római iskola, a nyertesek is ehhez az egyedülboldogító irányhoz tartoznak. Úgy mint annak idején München, amidőn az irányította festészetünket.

A különbség csak az, hogy az akkoriak között erős művésztehetségek is voltak, amit a mai nyertesekről bajos volna megállapítani. Persze ha egészen erőszakosan mindazon festőnknek és szobrászunknak műveit hozzászámítjuk a római iskolához, akik Rómában megfordultak, akkor az iskola mérlege kitűnően zárul, hiszen példánul Szőnyi István és Pátzay Pál is római ösztöndíjasok voltak.

Ha azonban csak a stilust nézzük, már pedig csak ez lehet a kritérium, erősen megcsappan az iskola jelentősége, melynek unalmas neoklasszicizálását legkitünőbb alkotó művészeinknél nem lehet megtalálni, mégha Rómát megjárták is. De még ezen is túlmenve, vajjon magában Olaszországban is olyan kétségtelen tisztasággal jelentkezik-e ez az irány, melyet budapesti apostolai lelkesen tűznek ki egész Európa művészete elé követendő példának?

A Műcsarnok nagy olasz kiállítása megmutatta, hogy erről szó sem lehet. A mai olasz művészet éppen olyen heterogén és egymással szembeforduló törekvések forgataga, akár a mai Párizsé, bár lehet, hogy egyesek a fascista Prampolini festményeiben is világmegváltó új stílusegységet látnak, vagy a Párizsban élt Moldigliani-ban konstruktív olasz szellemet fedeznek fel.