Hadd idézzek egy jellemző amerikai magyar párbeszédet. Az asszony hazajött a városból; az áruházban tavaszi kabátot vett. A vásárlást bejelenti férjének.

"A stórban voltam és kótot vettem."

A férfi megtapogatja a kabátot. Szövetével meg van elégedve.

"Allrajtos. Mikor kell megfizetni?"

"Elsején."

"O. K. akkor kapok pedát."

Wedekind azt mondta annak idején, szembehelyezkedve a fényképező realizmussal, hogy az irodalmi realizmus halála után művelői detektívek lesznek, mert más foglalkozáshoz nemigen juthatnak. De a Ťfényképező realizmusť legkórosabb megnyilvánulása, szókincsének legdarabosabb és legvaskosabb "élethűsége" költészet ahhoz a valóságérzékeltetéshez képest, amelynek lényege a fenti párbeszéd.

A "stór" (üzlet), "kót" (kabát, "allrajtos" (rendben van), "O. K." (helyes), Ťpedať (fizetés), olyan szavak, amelyeknek angol eredetiben persze megvan a maguk létjogosultsága, még abban az esetben is, ha a "slang", az amerikai argot, fogalmi körébe tartoznak, mint például az "O. K."; de magyar kiejtésében, a rendes és megbízható magyar szavak világában, elvesztik tartalmuk szépségét és igazságát, s hogy úgy mondjam, fejbeütött szavak lesznek.

Prózában amerikai magyar hangsúlyozású Göre Gábor képzetekre vezetnek; versben elképzelhetetlenek. Még a legkiválóbb tehetség sem változtathat a gyökértelenségükből eredő formátlanságon. Művészi tekintetben idegesítőbbek az esperantónál, mert az alkalmazkodás szavai, s nem a lélek erejéből táplálkozó életé.

Csak a léthez van közük, nem a végzethez, s ha nagyítóüvegen át nézzük őket, amin azt értem, hogy a képzelet érzékenységével, rikító színek törnek ki belőlük, félelmek, idegenkedések, a tündöklő álmokat letompított akaratok, következményei azoknak a feltételeknek, amelyeket az amerikai élet a gazdasági elhelyezkedés ösvényén megkövetelt a bevándorlóktól. Roskadozó emberek, akiknek erejét felemésztette a gyár és a bánya, elfelejtik a magyar nyelv legendás gyönyörűségét, s a gépek és gyárkémények nyüzsgésében elszürkült s a népköltészettől eltávolodott szellemük megelégszik a pótlék-szavakkal.

Életük színskálája megváltozott, s a legszomorúbb, hogy túlgyakran nem is érezik ennek a nyelvi megvertségnek tragédiáit. Mint ahogy elpárolgott belőlük a falusi emlék, épp úgy elvesztették azt az örökölt érzékenységet is, amelyet a nyelv lelkiismeretének nevezhetnénk. Az érdek, a mindennapi kenyérét folytatott küzdelem, sorsuk elkerülhetetlen mesterkéltsége a múlttal való viszonylatban, egyenesen beléjük parancsolja a közönyt azzal a nyelvi közvetlenséggel szemben, amely hazai életükben jellemezte őket.

Lelki habitusuk annyira megváltozott, szemüket annyira elhomályosította a füst, hogy ennek hatásától szókincsük sem tudott megszabadulni. És ha esetleg azon vannak, hogy gyermekeiknek, akik Amerikában születtek és nevelődtek, átadják az anyanyelv örökségét, törekvéseik rendszerint hajótörést szenvednek, mert az amerikai angol nyelvű életbe fölösleges erőpocsékolásnak tetszik a magyar nyelv elsajátítása. Amit megtanulnak, annak a nyelv zenéje és tisztasága szempontjából vajmi kevés az értéke.

Már most miért hasznavehetetlen ez a nyelv alkotó téren? Fentebb utaltam erre, de a kérdéssel kissé bővebben akarok foglalkozni. Amint említettem, a nyelv formátlansága összefügg a lelkek gyökértelenségével. Ez nem jelenti azt, mintha az amerikai magyarok többsége elégedetlen volna sorsával. Végül is ne feledjük el, hogy gazdasági okoknál fogva vándoroltak Amerikába, s az amerikai élet, még a depresszió idején is, az elemi kenyérfeltételek megszerzésében többet nyújtott a hazai életnél.

A munkátlanoknak is van gépkocsijuk, mert ez Amerikában nem fényűzés, s a megsértett emberi önérzet kevésbé érzékeny az autóban, mint a nyomortanyán. Ámde a kihangsúlyozott gazdasági előny sem irtja ki a lélek magányát. A legsikeresebb sorsban is ott dereng az a tudat, hogy az álmok belefulladnak a tengerbe, s hogy az élet lezüllött számítássá, alakoskodássá, megalkuvássá.

Az átlagbevándorló tisztában van azzal, hogy odahaza sem tudta volna tökéletesen kiélni énjét; de tisztában van azzal is, hogy az alkalmazkodás útján elvesztette azt a szívbéli frissességet, amely hazai környezetében nem vált volna hozzá hűtlenné. Élete eszményképe elmosódott, ha egyébként amerikai végzete sikeres is. Ezért a vereségért nem szabad Amerikát vádolni; vagyis nem csupán Amerikát. A kivándorlás lélektanából következik az a belső ingadozás, amely a hazájától elszakadt emberen megfigyelhető, s amely, hogy ne váljék kórtani jelentőségűvé, ezt a gyengeséget ellensúlyozza a mimikri-természet dacával.

Az öntudat mélyén körülbelül ez a megjegyzés lappang: "Ha már megszűntem magyar polgár lenni, s képtelen vagyok a száz százalékos elamerikaiasodásra, s az utóbbira gyermekeim amerikai mivolta sem taníthat; akkor legalább leszámolok a valósággal, amely egyértelmű a pénzzel s azzal az élettechnikával, amelyet a pénz előteremtése megkövetel."S ha tudja is, hogy a villám, amely felette cikázik, hasonló a hazai villámhoz s hogy a könnyek amelyeket ont, általános emberi könnyek, ugyanakkor következetesen igyekszik meggyőzni magát arról, hogy van amerikai villám s vannak amerikai könnyek.

Kisebbségi lélektanán úgy próbál diadalt aratni, hogy fogyatékossági érzését enyhíti a viszonylagos amerikaiasodással, s ennek egyik nyilvánvaló tünete, hogy sokszor kever rosszul kiejtett, azt mondhatnám elmagyarosított angol szavakat szókincsébe. Sorsa feltétlenül irodalmi téma; gazdag tragédiákban, komédiákban, hősi harcokban, kesernyés lemondásokban, összetűzésekben; de a nyelv, amellyel sorsát kifejezi, formátlan, s ezért nem alkalmas arra, hogy a művészet fölényével formát adjon végzetének.

Gerhardt Hauptmann alkothatott sziléziai tájszólással, mert alakjai és szavaik egystílúsuak s közös gyökérből táplálkoznak. Amerikai magyar nyelvben nem lehetne realisztikus regényt írni vagy népszínművet, mert a magyar nyelv és a magyar bevándorló közös gyökerének nedve elveszett a mindenségben s a gyökértelen sors tragédiája, mint műalkotás, összeférhetetlen ennek a tragédiának vagy másfajta végzetnek gyökértelen nyelvével.

Tamási Áron székelyeinek lelki íze érezhető szavaiban is: az amerikai magyar élet lelki izét kigúnyolná az amerikai magyar nyelv. Kalapáccsal nem lehet repülni. Az amerikai magyar nyelv kizárólag hasznossági eszköz. Irodalmit az amerikai magyar életről csakis európai magyar nyelven lehet és szabad írni.

Ezek után vajjon érdemes-e érdeklődéssel viseltetni az amerikai magyar nyelv iránt? Nem volna-e helyesebb és célszerűbb napirendre térni felette, s tudomásul venni, hogy ez a kivándorlás állapotának megváltoztathatatlan rendje? Az élet tarkaságában ajánlatos-e olyan színre összpontosítani figyelmünket, amely az idők folyamán elvész, s ennek a színnek elvesztését a környezet túlnyomó többsége észre sem veszi?

A kivándorlás problémájának ezer és egy olyan kisérő jelensége van, amelyet társadalomtudományi, politikai, erkölcsi szempontból kell megközelíteni. Ugyanakkor nyelvi problémája is olyan, amelyet nem szabad kézlegyintéssel elmozdítani az érdeklődés köréből. Érdekes, ha sajnálatraméltó is, az a műtét, amelyet az amerikai keretekben az idevetődött magyarok anyanyelvükön végeztek.

Mégis csak gondolkodtató, hogy a szédítő magasságú házak környezetében mennyire elszédül a nyelv lelkiismerete, úgy hogy majdnem egészen elvesztette egyensúlyát. Ha ezen a valóságon nem is változtathatunk, de legalább valami bűntudatfélét kell érezni azért, amiért ez a helyzet bekövetkezett; azért, amiért százezren kénytelenek voltak otthagyni szülőhazájukat s a sorssal folytatott harcban sok mindent elfeledve kénytelenek voltak megbántani a magyar nyelv tisztaságát és szépségét is.

Odahaza, a megszokott légkörben, sokan észrevétlenül mennek el a magyar nyelv felelőssége mellett; elhanyagolják, pongyolán beszélik, lazán használják, s köznapias értelemben sem törődnek fontosságával. Az amerikai magyar nyelv korcs mivoltában kirajzolódik a nyelv halálképe; legalább odahaza, magyar légkörben kellene ragaszkodni a nyelv élő képéhez. Gyakran eltűnődtem azon, hogyha az amerikai magyarok jelentékeny százalékának már a szülőhazában alkalmat adtak volna a nyelv művészetének és művészeinek megbecsülésére, vajjon ezt az értéket oly könnyen elejtették volna-e az amerikai élet utján? Aligha.

(Cleveland, Ohio.)