A newyorki Times harsogóan harci kiáltással szólitja sorompóba a világ demokráciáit, hogy a diktatórikus államok ellen gazdasági, monetáris és hitelintézkedésekkel vegyék föl a harcot és amint mondja: „téritsék észre” a „szerződés szegőket”. Ugyanakkor Lloyd George, a béke és ujjáépités angol akcióbizottságának négyszáz delegátusa előtt, öregségét megszégyenitően szilaj beszédet tart s arra tüzel, hogy a demokráciák végre álljanak talpra a diktaturák ellen s védjék meg a népek veszendő szabadságát.

A tenegerentulról és a brit félszigetről fölhangzó harci lármára a Popolo d’Italiában, sokak szerint maga a Duce felel keményen és szigoru hangon ezekre a felhivásokra. „Ugylátszik, – mondja a Newyork Times – megállt a gazdálkodó ember materialista koncepciójánál és átaludta azt az időt, amely alatt más embertipus és más szellem alakult ki a világon. Hitelintézkedésekkel akar megfojtani bennünket, mert azt hiszi, hogy háborut csak pénzzel lehet csinálni. Igaza van. De elfelejti, hogy háborura mindig lehetett pénzt szerezni, amiből önként következik, hogy nem a pénz csinálja a háborukat, hanem az ember és az emberek szellemisége. Pénz és vas közt már Macchiavelli választott s mint ő, mi is a vasat választottuk.

Választottunk az egyébként bárgyuan fölállitott alternativák között is: vaj vagy ágyu.
Az ágyut választottuk. Határtalan tudatlanságra vall azt hinni, hogy a javak igazságtalan elosztásával tovább lehet fojtogatni és megfélemliteni olyan népeket, amelyek ezt a nevet meg akarják érdemelni. Mi sohasem ijedünk meg ilyen szemtelen fenyegetésektől, de tudomásul vesszük a demokráciák ilyen fenyegetéseit, amelyek csak megerősitik abbeli meggyőződésünket, hogy az autarkiák jogosultságáról vitatkozni ma már nem is nevetséges, de kriminális dolog. Ebben a harcban, amelyet gazdag népek folytatnak olyanok ellen, amelyeknek nincs naponként ötszöri ennivalójuk, elvetemedett aljasság lepleződik le. A bejelentett gazdasági háborura és blokádra csak egy módon válaszolhatunk: a harci szellemnek és fegyvereknek teljes fölkészülségével.”

Most karácsony előtt vagyunk, a béke és megbékélés szent ünnepe előtt s megdöbbenve olvassuk a kemény és vigasztalan kifakadásokat, amelyeket a politika sugalmaz. A politika, amely immár két évtizednél hosszabb idő óta dirigálja a lelkeket és gyüri maga alá a gazdasági megfontolásokat.

Az amerikai ujságnak és Lloyd Georg-nak, aki a demokráciák védelmében emel szót, csak politikai kérdések iránt volna érzéke s nem egyuttal a gazdasági viszonyok iránt is? Csak a demokrácia rendszere volna számukra kivánatos, de nem egyuttal más népek gazdasági boldogulása is? Meddig fog még tartani, hogy a gazdaság kérdéseit annyira alárendelik a politikának, hogy az egyik fegyvert akar kovácsolni a gazdaság eszközeiből, a másik pedig kénytelen azzal felelni, hogy ezek ellen a fegyverek ellen pedig a vasat és az ágyut választotta? Nem volna-e itt az ideje, hogy nyugodtan szemügyre vegyük végre a dolgokat s a politikai szenvedélyek lefékezésével higgadtan levonjuk a tanulságokat az elmult husz év történéseiből?

A hetek óta tartó konferenciázások és diplomáciai utazások mintha erre vallottak volna s mintha a közelgő karácsonyra ilyen reménységeket fakasztottak volna a világban. Miért, hogy egyszerre ezek a dühödt hangok szólalnak meg ismét?

Ma már ismerjük azoknak a politikai eseményeknek kiinduló pontját, lényegét és céljait, amelyek a páriskörnyéki békéket sugalmazták. Tudjuk, hogy akik ezeket az ugynevezett békéket előkészitették, mennyire nem ismerték a tényleges viszonyokat és mennyire nem számoltak a gazdasági érdekekkel és szempontokkal. Csak politikát csináltak. Mintha a politika elszakitható volna a gazdaság következményeitől s mintha akár demokráciákat, akár diktaturákat fenn lehetne tartani a tényleges gazdasági viszonyokra való tekintet nélkül.

Pedig ma már nyilvánvaló, hogy kormányzati formák fenntartása nem önmagukért való cél s hogy akik a békét diktálták, sokkal helyesebben tették volna, ha a népek gazdasági szükségleteinek kielégitése gondolatából indultak volna ki, semmint, hogy politikai rendszereik számára iparkodtak védelmet biztositani. Mindannak a nyomoruságnak, gondnak, szenvedésnek, amelynek a világ népei husz év óta szenvedő alanyai, ebben van a kiindulási pontja. Ha a páriskörnyéki békék megkötésénél nem egyedül a politikai szempontok, hanem a gazdasági szükségességek lettek volna az irányadók, bizonyosan másként alakultak volna a dolgok s ma már nem volnánk tanui az ellentétek e további és megdöbbentő kiélesedésének.

A páriskörnyéki békék kiindulási pontja a világ végzete lett, mert nem a gazdaság problémái határozták meg, hanem politikai doktrinák elfogultsága sugalmazta őket. De a világ még akkor is tovább haladt az egyszer megkezdett helytelen uton, amikor már látta, hogy az uton csak szenvedés, nélkülözés és szegénységgel találkozik, az út végén pedig egy ujabb háboru szörnyüségei ólálkodnak. Az alaphibát mindezek ellenére tovább folytatták s ha időnként a politikusok ráeszmélve is arra, hogy a gazdaság vonalán kellene megkeresni a megoldást s összejöttek is gazdasági problémák megtárgyalására, mindig a politika győzte le a gazdasági megfontolásokat, elterelve a figyelmet a főkérdésről.

Igy a politikának a gazdaság felett gyakorolt primatusa élesitette ki a további ellentéteket, lerombolva a jószágcsere addig követett helyes módszereit, megbénitva a kereslet és kinálat kiegyenlitő törvényének hatályosságát, lerontva az egész nemzetközi kereskedelem rendszerét és szabadságát és helyébe téve gazdasági korlátozásokat, különös, kiagyalt expedienseket, amelyek semmi másra nem szolgáltak, hacsak nem arra, hogy a népek egymás iránti bizalmát megrenditsék és gyülöletüket fokozzák.

A fölbomlasztott gazdasági rend nyomán támadt szegénység és elégedetlenség, az elszenvedett jogtalanságok érzete aztán egyre jobban radikalizálta a közgondolkodást, mig végre oda kellett jutnunk, ahol ma vagyunk s ahol a vaj helyett csakugyan már nincs egyeseknek más választása a vasnál.