Szeretnénk tartózkodni az olyan tulzásoktól, mint aminőkbe azok esnek, akik Németország egész osztrák politikáját egyszerüen az eisenerzi bányák birásvágyára vezetik vissza, de kétségtelen, hogy a vasércnek a politikában való szerepe sohasem tárult föl olyan világosan és sohasem jutott annyira előtérbe, mint amióta Franco csapatai bevonultak Bilbaoba. Senkinek figyelmét nem kerülhette el, hogy ettől a perctől fogva, mint változott meg Anglia magatartása a spanyol és német kérdésben s hogy az angol világbirodalomnak mint kellett számolnia azzal a körülménnyel, hogy a spanyolországi vasércszállitás hirtelen problematikussá lett számára.

A nyár folyamán igy a gabonaellátás kérdésén kivül a vasércprobléma emelkedett ki legerősebben a közgazdasági kérdések közül s a kavargó, percről-percre változó politikai eseményeket e probléma tisztázása nélkül nem is lehet megmagyarázni. A brit ipar ugyanis még egynéhány évvel ezelőtt importált érceinek kétharmadrészét szerezte be Spanyolországból, mig most ez a százalékszám tiz százalékra esett vissza. A nemzetközi vaspiac mai helyzetében a nyersanyagellátás terén beállott ilyen veszteség annál is inkább döntőjelentőségü a legfontosabb angol termelési ág szempontjából, mert az angliai kohók legnagyobb része a spanyol származásu ércekre van berendezve s igy a fölmerült nehézségeket más eredetü pótlások sem tudnák egykönnyen megszüntetni.

Komplikálja a helyzetet, hogy a pótlásnál számbajöhető svéd bányák a nagy verseny mellett csak részben tudnák fedezni az előállott hiányt, különösen amióta a svéd kormány a legszámottevőbb svéd konszernt, a grängsbergit, érckivitelének tizmillió tonnában való limitálására birta. Ha mindezekhez még azt is hozzávesszük, hogy Németország a Francoval és Franciaországgal megkötött szerződésben jelentékeny ércmennyiségeket biztositott magának, amivel lényegesen fölemelte eddigi hatszázalékos spanyol ércbehozatalát, megkapjuk egyik magyarázó okát annak a közlekedésnek, amely Angliát Franco felé s ezen keresztül Németország felé vezeti.

Ugyanolyan mértékben, mint ahogy az angol politika irányitására nagy befolyással van a vasércellátás kérdése, a német politika is erősen érintve van általa. Az utóbbi hetek gazdaságpolitikai intézkedései, főleg a nagy feltünést keltett vasércrendelet ezt kétségbevonhatatlanul igazolják. Julius hó 25-én ugyanis rendelet jelent meg Németországban, amely a legnagyobbarányu beavatkozást jelenti a gazdaságba, amelyet eddig a nemzeti szocializmus produkált.

Göring, a német négyéves terv végrehajtó biztosa, egy csapásra államositotta vele az egész német vasexporttermelést s az összes bányajogosultságokat a bányák jobb kihasználhatósága érdekében olyan társaságokba tömöriti, amelyeknek vezetésében a birodalomnak döntő szerepe lesz, amint azt az egyidejüleg megalapitott első ilyen bányaorganizáció, a „Reichswerke A. G. für Erzbergbau u. Eisenhütten Herrman Göring” igazolja.

A rendelet nyiltan a szocialista tendenciát helyezi előtérbe.
Annyira, hogy amikor a Berliner Börsenzeitung azt irta, hogy „a rendelkezését nem szabad szocializálásnak tekinteni”, a Völkischer Beobachter kemény határozottsággal azzal felelt, hogy, de igenis annak kell tekinteni, mert „nekünk, akik igazi szocialisták vagyunk, semmi okunk, hogy szocialista intézkedések miatt igazolnunk kellene magunkat”. A nagy sajtókampányra, amely erre világszerte megindult s amely sietett rámutatni, hogy Németország most már a végletekig halad a szocializálás felé, a német hivatalos sajtó azt felelte, hogy a magán-iniciativa tehetetlensége és profitvágya az oka, hogy a német kohászat nem használt ki olyan ércelőfordulásokat, amelyekkel pedig a külföldi importot pótolni lehetett és kellett volna.

Bármily érdekes volna a kérdést gazdaságpolitikai szempontból vizsgálnunk és főleg a kollektiv gazdálkodási formákra való áttérés szemszögéből megvilágitanunk, itt elsősorban nem gazdaságpolitikai elvek, hanem nemzetvédelmi szempontok szerepeltek. A hivatalos német beállitás meg is mondja, hogy a német nehéz vasipar, amely a fegyverkezési beruházások legnagyobb haszonélvezője volt, már konstrukciójánál fogva sem tudta soha szem elől téveszteni a rentabilitás szempontjait s csak föntartásokkal követte a nemzeti szocializmusnak azt a parancsát, hogy a gazdaságnak már a békében is elsősorban a nemzeti védelmet kell szolgálnia.