Aki tud kissé színpadilag gondolkodni, előre láthatta, hogy az Édes Anna, Kosztolányi Dezső regénye színpadra átdolgozva, nyersebben fog hatni, mint az eredeti epikájában. A színpadon erősen kihangsúlyozódik a történésnek külső része s háttérbe került a történések mögötti mondanivaló, melyet a regény írója többnyire nem is szavakkal fejez ki, hanem célzásokkal és hangsúlyokkal, melyek az olvasót mintegy cinkossá avatják a dologban. A dolgoknak tudat alatti részét, amely a regényben fődolog, az átdolgozásban felsőbb tudat-rétegbe kellett emelni, hogy a néző megérthesse. Édes Anna gyilkossága a regényben úgy tör ki, nagyon mély öntudatlan rétegekből, mint egy vulkán hirtelen rombolása.

Drámában elő kell készíteni, magyarázatot adni rá, különben nem lehetne tudni az összefüggést, véletlen és visszás eseménynek tünne fel a gyilkosság, ellentmondónak az alakkal, aki elköveti. Még így is durvábbnak éreztük Édes Anna tettét, mint a regényben, pedig a lány csak az úrnőjét öli meg, a gazdáját nem. Egész más, ha valamit a szememmel, mint szemtanu látok, mintha csak olvasok róla. Itt a regény és dráma alapvető különbsége mutatkozik.

Lakatos László a színpadra alkalmazásban amit lehetett, megtartott a regényből, nagyrészt a szavakat is. Ami lényeges változtatást csinált, az a színpad követelményéből folyik. Ki kellett hangsúlyozni a méltóságos asszony hisztériáját, évek óta felgyülemlett, fojtott dühét a cselédek ellen, lényének szeretet mutatására való képtelenségét. Ezt cselekvésben és szavakban kellett feloldani, holott a regényírónak elég volt, ha csak rámutatott.

Édes Annának az úrfival való szerelmi ügyét, ha úgy állítja be, ahogy a regényben van, durvaságát nem bírja ki a színpad, ezért kellett Annát szerelmessé tenni az első pillanattól fogva, hogy az úrfit meglátja. A gyilkosságot közvetlenül megelőzően nagy jelenetet kellett rendezni az úrnő és Édes Anna között és ebből kirobbantani a tettet. Édes Anna önuralmát végképpen elvesztett úrjőne elől menekül a konyhába és vad rémületében ragadja meg a kést, a paraszt-ösztön reflex-mozdulatával.

Hogy így kevésbé mély? Valóban, hol az a regény, amely nem lesz laposabb, ha színpadra viszik? A színpadra alkalmazás mindig áldozatot jelent, kivált, ha nem a regény írója csinálja. Kosztolányi élete utolsó évében beleegyezett regénye drámaiasításába, ő maga, ha megél, itt-ott talán kevésbé nyersen csinálta volna, de a fődolgokban ő is kénytelen lett volna hasonló engedményekre. Nem bizonyos, hogy a dráma jobb lett volna, mint ahogy Lakatos csinálta. A regény fő értékei így is megmaradtak, csak színben súlyban, térfogatban alakította át őket a színpad.

*

Értjük, ha az Édes Anna nagy csábítás volt a Belvárosi Színháznak: érezték benne a Bulla Elmának való nagy, reprezentatív szerepet. A művésznő a színészi átélés olyan tökéletességével játssza, ami már a tolmácsoló művészet csúcspontjait érinti. Az első pillanattól fogva él a boldogtalan cselédlány alakja. Belép a cselédszerzőhöz, abban a pillanatban el van különítve a többi fecsegő, magukat illegető cselédektől. Komolyan, a zavar halk mosolyával néz körül, halavány arcáról, kissé riadt tekintetéből, parasztlányos egyenes tartásából sugárzik a végzet. Azonnal érezni, ez nem közönséges cseléd, ez ki van választva valami rendkívülire.

Húzódozása, mikor beáll a méltóságos asszonyhoz, szótlansága olyanná teszi, mint a passzív ellenállás szobra: már látjuk, ez nem fogja a szokásos cseléd-életet végigélni ebben a házban, valami ősi, mély gyökerekre visszamutató van benne, ami nincs arányban cselédi helyzetével. Ez a lány érzi, hogy nem kellene itt lennie; nem az úrnőjétől fél, hanem az sorsától, az állat primitív, homályos, de erős előérzése van benne.

Igy képzelhette el Kosztolányi a leányt, a kijelöltek jegyével homlokán. Aztán meglátja az úrfit, a szeme álmélkodva felvillan: a tartásában, tekintetében benne van nemcsak az, amit pillanatnyilag csinál, hanem az is, ami következni fog: a művésznő nem jelenetet játszik, szervesen éli mindig az egész alakot. Mosolyában, tréfálkozó beszédében, szemének csillogásában, mikor a cselédszoba ágyán fekszik és az úrfi bejön hozzá, a szűz öntudatlan érzékisége játszik, - itt olyan meghatóan szép, amilyennek még sohase láttuk.

A csúcsjelenetben, lesujtottan a felfedezéstől, amit testén tett s az úrfi hűtlenségétől, előbb tompa kétségbeeséssel, gépes mozdulatokkal rakosgatja az edényeket, mintha nem is hallaná asszonya ingerült szavait, aztán felindul ő is, egyszerű pár szóval kimondja állapotát, mikor az asszony bősz fúria-dühvel rátámad, vak rémülettel menekül a konyhába és félelmében elköveti a gyilkosságot. Az eszközök egyszerűségének diadala ez. Tompa, fáradt fásultsága, mikor a gyilkosság után bejön és leül a dívánra, s szörnyű végzet betelésének szívszaggató képe.

Bulla Elmáéval hasonló vonalon áll Peéri Piri játéka is. A méltóságos asszonyt játssza, az életbe beleridegedett nőt, aki meghalt kislánya miatti fájdalmát, ura közömbösségét, élete egész értelmetlenségét a cselédekkel való pörölésben oldja fel. A szeretetre képtelen és szeretetre csillapíthatatlanul áhitozó nő tragédiája ez az alak. Sok összetevőből van megalkotva, a legbonyolultabb szerepek egyike.

Peéri Piri is egyszerre az egész alakot játssza mindig, nem bontja az egyes jelenetek szüksége szerinti részletekre, játéka a színészi lélekábrázolás igen magas foka. Azok a belső ellentmondások, melyek közt hányódik, sorsszerűen hajtják a tragédia felé. Kivételesen nehéz szerep, kivételes színészi intelligenciával elgondolva és megjátszva. Peéri Pirit eddig csak kisebb szerepekben láttuk, most már olyan színésznőt ismerünk benne, aki a színészi psychológia mélységeiben is tud járni.

Bársony István értelmes rendezése mellett a többi színészek buzgón asszisztálnak a két főszereplőnek. Boray Lajos orvosát éreztük a legkosztolányibb alaknak.

*

A regényesített és drámaiasított életrajzok divata ráterítette a vizes lepedőt Beethovenre is: Hermann Heinz Ortner bécsi író színpadra vitte és Balassa Imre gondos átdolgozásában a Nemzeti Színház is megismertette velünk. Jól meglettünk volna enélkül az ismeretség nélkül, nem sok örömünk telt benne. Látjuk a darabban Beethovent, amint szembenéz egy pillanatra Napoleonnal és megismerkedik halhatatlan szerelmesével, amint Martonvásáron szerelmesen összeborul az ingatag Giuliettával és érzéketlenül elmegy Brunswick Teréz halk szerelme mellett.

Látjuk, amint nyilt színen megsüketül, amint a bíróság elszakítja tőle bálványozott unokaöccsét, amint ez a fiú feslett anyja mellett elzüllve zsarolja nagybátyját s amint Beethoven elhagyatva meghal és a hű Teréz fogja be a szemét. Mindenfélét látunk, csak Beethoven genialitását nem látjuk. Ha valaki, aki nem tud semmit a nagy muzsikusról, végignézné ezt a darabot, csak egy hanyag külsejű, indulatos, bárdolatlan és meglehetős együgyű embert látna.

Ezen nem segítenek a Beethoven műveiből beszőtt részletek, sem a Beethovenből összeállított zenei aláfestés, sem az a pléh-hangú tiráda, melyet a művész a bíró előtt a művészet méltóságáról elszaval. Lélek nincs a darabban. Geniet színpadon ábrázolni a legnehezebb feladat, csak genienek volna szabad hozzányúlni.

Kiss Ferenc derekasan viaskodik a nehéz feladattal. Tartalmat akar adni a tartalmatlanba s ez természetesen nem sikerülhet neki. Sikere azonban az, ahogy el tudja kerülni a komikum leselkedő veszedelmét, - állandóan féltünk, hogy egyszer csak el kell magunkat nevetnünk - szörnyűség! - Beethovenen és hálásak vagyunk a művésznek, hogy ettől megkímélt. Lelkiismeretes gonddal játszik, számtalan apró színészi ötlettel színezi az alakot - ebben az esetben a színész különbnek mutatkozik az írónál. A szépszámú többi színészek játéka nemzetiszínházi átlag.

*

Szóljunk-e még Bús Fekete László János-áról is? Úgy halljuk, sikere van a Vígszínházban. Nyilván mulattatni tudja a közönséget. Többet nem is kíván, a kritika úgy nem tudja sehol megmarkolni, mint a vizet. Nagyképűsködés volna szempontokkal hozzányúlni.