Radnóti Miklós versei

Radnóti eddigi öt versfüzetében nyomról-nyomra követhető, hogyan haladt a háborúutáni legfiatalabb írónemzedék az ú. n. "húszévesek" (lassan ők is már harminchoz érnek) a harcos, közéleti virtusgondolattól és duzzadó életkedvtől, a "legszűkebb" és legegyetemesebb kérdéshez: az egyénhez, a magányhoz és a reményvesztéshez. Amilyen világos ez a haladóvonal a kor vetületében, ugyanolyan szerves fejlődést jelez a költő belső gazdagodása szempontjából. Az utóbbinál mégis felvetődik valami paradoxonszerű.

A politikai programmvallással induló költő semmit sem tartott olyan szükségesnek a verseteremtésben a fokozott egyéniséghangsúlyozásnál. A közösségi-vállalással egyidőben, a költői cél kicsúcsosodását a nyelvi elkülönülésben és a modor mindenre rálicitáló szaltómortáléiban vélte. Megvallom, én az új füzet kristályosan tiszta soraiban a "prófétát" is mélyebbnek és fenyegetően igazabbnak érzem, mint régebbi verseiben. A vers igazságát nem a társadalmi prófécia, hanem a vers külön igazsága szolgáltatja.

De Radnóti a vers külön igazságának gyakorlati kodafikálásához lassan jutott el. Lassan, mert alkata, melyben az indulatnak, a csakazértis-nek olyan nagy szerepe van; az egyéniség kifejtésének legnehezebb útjára vezette. Háborúutáni lírikusaink legtöbbje az eszközök teljes ismeretével lépett fel. Elődeik kitűnő iskolája avatta őket költővé, még mielőtt az egyéniségformáló ereje teljes készletével fellépett volna. Az írói fejlődésnek ez a legtermészetesebb parancsszava. Radnóti azonban nem ennek, hanem a romantikusnak, a hálátlanabbnak engedelmeskedett.

Első fellépésétől saját magából igyekezett megteremteni eszközeit. S a modern magyar vers iskolájának kitűnő tanárai közül legfeljebb egyet vállalt mesteréül, - akinek legújabb líránk letagadhatatlanul sokat köszönhet - Füst Milánt. A mintakép megadta a tanítványnak az induláshoz szükséges ugródeszkát, de ugyanakkor el is határolta fejlődését.

A Füst Milán-féle szabadvers, amelyen utóbb maga a mester is túljutott, hiába tevődött át a tanítványnál egy újrateremtő egyéniség mértékére, lassan teherré vált. Csak üvegházi fejlődésnek engedett teret. Radnóti fejlődése, utolsóelőtti kötetéig, nem is felfelé, hanem szélességben, az ékítmények kisművességében jelentkezik. Ezért nem véletlen, hogy verseinek tekintélyes része tájkép, ahol kedvére virágozhatik, groteszk képekbe, mondatkonstrukciókba és harcias jelzőkbe burkolózva, lírai díszítőkedve.

A tájversek legtöbb költőnél természetismeretből fakadnak. Radnóti tájképeinek nem ez a szülőanyja. Természetismeretből ő aligha tudna levizsgázni. Tájképeinek kevés változata van, de - épp itt van ezeknek a verseknek a megfejtése - annál többféle indulat hevíti át mindegyiket. Dekoratív hajlama a természethez vezette, mondanivalói pedig belekapcsolódnak a tájba és eszközül használják fel a kifejezésre. Csak eszköz, de ha csak eszköz is; valósággal hozzánőtt versformálásának szervezetéhez, mint a mitológiai lovas teste a paripához. Lírájának válaszútján azonban az eszközül kinálkozó táj nem egyszer, szinte a cél rangjára emelkedett.

*