A nagyfrigyesi korszak rövid csillogása után a fejletlenség kényszerképzetéhez a napoleoni háborúk alatt a fizikai gyengeség tudata járult. Ez az érzés az 1814-iki szabadságharcok után sem szünt meg és csak akkor enyhült, amikor Bismarck birodalomba egyesítette a németséget. Bismarck ügyes politikával elkerülte a Zweifrontkrieg veszedelmét, de bukása után a politikai vezetés újra olyan emberek kezébe került, akik teljesen az alsóbbrendűségi kényszerképzet hatása alatt állottak.

A belső bizonytalanság érzetét a Hollstein-Bülow éra alatt a Weltpolitik és a fegyvercsörtetés kendőzi. A testi hibában szenvedő II. Vilmos ezt az alsóbbrendűségi érzetet saját személyi motivumaival tetézi, mígnem a Weltpolitik hangos programja létrehozza a németellenes koaliciót s a németség alsóbbrendűségi érzete így, Wesselényi szerint, a világháború egyik oka lett.

Mindez Wesselényinél értékelésmentes, tárgyilagos kutatások eredménye. Nem rajong a többi nagyhatalmak imperialista politikájáért sem. Németország (Olaszországot kivéve) utolsónak szerezte gyarmatait abban az időben, amikor a megváltozott korszellem már egy hatalomnak sem nyujthatott erkölcsi alátámasztást a gyarmatszerzéshez. A nyugati népek "fejlettsége" éppen csak abból állott, hogy jobban tudták a korszellemével ellenkező cselekedeteiket leplezni.

A világháború után - első kétségbeesésében - a németség nemcsak a mult hibáit látja meg, de a letiport Belgium miatti bűntudatában és a békeszerződés "bűnösségi szakaszának" szuggesztiója alatt az alsóbbrendűség tényében is hinni kezd. A viszonyok megszilárdulásával azonban meglátja érzetének kényszerképzeti lényegét és most már tudományos alapon akar szabadulni attól. A háborúelőtti rendszert megtagadva, a weimari alkotmányt arra a szélsőséges szabadságra alapozza, amelynek hiánya a háború előtt a nyugati népek szemében éppen a legnagyobb hibának számított.

Kifelé a Rathenau kezdeményezte és Stresemann által kifejlesztett "teljesítés" politikája az, amivel "javulási" szándékainak őszinteségét demonstrálja. Stresemann elgondolása az volt, hogy ha Németország jóvátételi kötelezettségeit teljesíti, úgy két eset állhat elő: vagy a szembenálló felek is teljesítik kötelezettségeiket (leszerelnek) s akkor Németország kedvezőbb helyzetbe kerül, vagy nem, mely esetben Németország erkölcsileg makulátlanul fog állani a világ előtt és végleg felszabadul a bűntudat alól.

A weimari kísérletet külső és belső körülmények hiúsították meg. A baloldal elvi elgondolásokért feláldozta a realitásokat s kitartott a szélsőségesen szabad individualizmus mellett akkor, amikor az Wesselényi szerint már túlhaladott fejlődési forma volt és a gazdasági válság ellen védelmet nem nyujthatott. A szociáldemokrácia eljátszotta tömegeinek bizalmát, mert nem valósította meg az áttérést a kollektivizmus formáira.

A weimari liberálizmus megtűrte a nemzeti szocializmust, melynek fellépése megingatja Franciaországnak a "teljesítési politika" őszinteségébe vetett hitét és felébreszti a francia kényszerképzetet, mely "biztonságot" követel. A francia politika jobbfelé tolódása viszont Németországot a nemzeti szocializmus karjaiba sodorja.

A németség tehát a háború után előbb alsóbbrendűségére, majd ennek az érzetnek kényszerképzeti mivoltára eszmél rá (Weimar); minthogy a gyógymód nem sikerült, a németségben ujult erővel ébred fel az alsóbbrendűségi érzés. De már nem tagadhatja le, nem térhet vissza a háború előtti hangos militarizmushoz, mert a weimari köztársaság e téren túlságosan jó felvilágosító munkát végzett. Nem maradt más hátra, mint hogy a fejletlenségi érzetet fajelméletté, vagy másszóval az alsóbbrendűségi kényszerképzetet magasabb politikai eszmévé változtassa.

Az alsóbbrendűségi érzettel polárisan a faji magasabbrendűség eszméjét állítja szembe. Igy hát a fajelmélet lényegéhez az antiszemitizmusnak nincs is köze s kizárólag a nyugati népekkel szemben fennálló alsóbbrendűségi érzés eltüntetését célozza. Az antiszemitizmus tisztára másodrangú politikai szerepet játszik: kiemelni a zsidókat a gazdasági poziciókból és elterelni a figyelmet az alsóbbrendűségi érzésről, melynek nagyobbmérvű megnyilvánulásain egyelőre egy rendkívüli személyiség uralkodni tud.

Bizonyításai közben a szerző néhol felejti az alsóbbrendűségi érzetet és széleskörű ismeretekre valló, igen jó pragmatikai magyarázatot is ad. Történetfilozófusnak mondja magát de könyvének olvasása megszünteti azt a bizalmatlanságot, amely jellegzetes homályossága miatt e tudományághoz tapad. Úgy látja, hogy a világtörténeti fejlődés politikai áramlata egymástól logikusan folyó eszmék irányában halad.

Ezt az irányt eszmei erővonalnak nevezi s szerinte a Harmadik Birodalom (általában: a fasizmus) ezzel az erővonallal, mely - úgy véli - jelenleg a kollektiv gazdálkodási elvből, a nemzetköziségből és a szocializmusból tevődik össze, szembehelyezkedik. Csak ezért és nem értékelő célzattal nevezi Wesselényi a nemzeti szoializmust patologikus ellenségnek, melynek történeti feladata, hogy a konstruktív erővonallal összeütközve és megsemmisülve, az erővonal erkölcsi megtisztulását előmozdítsa.

Emez okoskodások cáfolatául mitse hozhatnánk fel addig, amíg bizonyításait meg nem ismerjük. Mert szerzővel együtt egyelőre hinnünk kellene abban, hogy a "történelem menetében minden hajszálpontos matematikai törvények szerint folyik le" s így, ha a nemzeti szocializmus az egész németség lelki megbetegedésének fogható is fel, a történelem menete szempontjából ebben nincs semmi rendellenesség.

A történelem "hajszálpontos matematikai törvényeinek" felfedezése óriási horderejű tudományos tett volna, aminek elkövetkezése elébe - az eddigi tudományos ismeretek alapján állva - jogos kétségekkel nézünk. Egyelőre csak annyit állapíthatunk meg, hogy Wesselényi történeti felfogása metafizikába torkollik s ennek megfelelően, készülő nagyobb művében, melynek ez az írás csak egyik fejezete volna, "rendszer" alkotását igéri.

Könyve azonban önállóan, minden "rendszertől" függetlenül is, igen figyelemreméltó. Érdekessége s újszerűsége mellett főerőssége a mérsékelt, értékeléstől mindvégig tartózkodó hang és a feltevések logikus levezetése; gyöngéje a stílus, a gyakori ismétlések és a hézagos metafizikai utalások. Utóbbiaknak a komoly várakozásokra jogosító szerző remélhetőleg még pontosabb magyarázatát fogja adni.