Márffy levelében visszautasítja a vádat, hogy nem akart segíteni a költő édesanyján

Mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom! Hosszú ideje szótlanul tűröm a kíméletlen támadásokat, melyek engem az Ady-hagyatékkal kapcsolatban szívtelennek és kapzsinak igyekeznek feltüntetni a tájékozatlan nyilvánosság előtt. Hallgattam eddig, mert nem akartam se Ady, se Csinszka emlékét anyagi kérdések miatt megzavarni. Minden jel arra, vall, azonban, hogy e támadások nem szűnnek meg, sőt már a személyes hajsza területére csapnak. Ezért kényszerítve vagyok arra, hogy ezekben az ügyletekben is elfogulatlan lapod hasábjain a való helyzetet feltárjam.

Előre kell bocsátanom, hogy Ady Endre a kiadói jogokat még életében eladta Hatvany Lajosnak, aki ezeket Ady halála után Csinszkára ruházta át. Meg kell jegyeznem azt is, hogy Hatvany nem rendelkezhetett szabadon a jogok felett, meg lévén kötve az Adyval kötött szerződéssel. Ennek értelmében pedig Hatvany a költő halála után a könyvek bolti árának 10 %-át volt köteles Csinszkának mindenkor kiszolgáltatni. A dolgok megértéséhez tudni kell továbbá, hogy Csinszka Adyval való házasságába egész atyai örökségét vitte bele.

Ez az örökség, melyet a Belvárosi Takarékpénztár kezelt, igen tehetséges vagyon volt, mely e házasság alatt a költő súlyos betegsége és szerencsétlen pénzügyi műveletek folytán lassan elfogyott, és amikor Ady meghalt, Csinszkának a bankkal szemben már tartozása volt. A bank ezt a tartozást részvétből törölte. Csinszka a hősiesen viselt mártíresztendők után, miután fiatalságát és vagyonát a beteg költőért feláldozta, testileg megtörve, lelkileg felőrölve, elszegényedve, sorsára hagyatva, teljesen egyedül maradt. Ekkor állított a sors melléje.

Tizennégy évi házasságunk alatt fájdalommal kellett látnom, miként szenvedett Csinszka a személyes invektivákkal teli, emberi és hitvesi méltóságában mélyen sértő nyilatkozatok, igazságtalan támadások és perek lavinája miatt, amelyeket vagyonának utolsó romjaiért, az Ady-jogok birtokáért indították és folytattak ellene. Elkeseredett, idegölő, kegyetlen perek voltak ezek, amelyek végre is bírói egyezséggel végződtek. Eszerint Ady szülei elismerték, hogy a szerzői jogok Csinszkát és jogutódait illetik meg és az egyezségben kifejezetten lemondtak arról, hogy bármilyen címen ellene vagy jogutódai ellen követelést támasszanak. Őket a jövedelem hatodrésze illeti meg.

1934 őszén Csinszka fiatalon és váratlanul meghalt. Elmondhatom, hogy a nyilatkozatok, támadások és perek hozzájárultak ahhoz, hogy negyvenedik születésnapja előtt, elszólította a halál a földi életből. Néhány hónappal Csinszka temetése után, hogy fátyolt borítsak a keserű múltra és hogy a jövőben Ady és Csinszka emlékét anyagi kérdések ne zavarják többé, a költő testvéröccséhez, Ady Lajos tankerületi kir. főigazgatóhoz levelet intéztem, amelyben önként felajánlottam Ady édesanyjának az összes befolyó jövedelmek egynegyed részét, tehát az egyezségi részesedésnek közel kétszeresét, azzal a megjegyzéssel, hogy Ady Lajos a fölemelt részt nem örökölheti. Ez utóbbi elhatározásra az elmúlt tizennégy évnek sok-sok nehéz órája, lélekbe markoló tapasztalata késztetett. (Megjegyzem, hogy ez az ajánlat még az 1935. évi nagy összkiadás megjelentetése előtt történt.)

Ady Lajos 1935 február 3-án kelt levelében visszautasította az ajánlatomat, egyebek közt azzal az indoklással, hogy „őt kizárni ebből a jogból szemérmetlenség.” Nem rajtam múlik tehát, hogy Ady Endre édesanyja nem vette kézhez a felajánlott összegeket! Elmondhatatlanul fájdalmas számomra, hogy mindezekkel az Ady emlékét érintetnem kellett, de a felelősséget viseljék azok, akik erre a hétről-hétre megújuló igazságtalan és méltatlan üldözéssel kényszerítettek erre.

Szembe kell szállnom azzal a váddal, hogy az Ady-estélyek, hangversenyek, matinék után jogdíjat követeltem volna.

Való, hogy az Ady-előadások után ügyvédem esetenként egy pengő jogdíjat igényel, de csak képletesen, jogfenntartás végett: nem tartok számot ezen előadások jövedelmeire.

A közvélemény felvilágosítására és az érdekeltek megnyugtatására teljes felelősséggel azt is közölhetem, hogy az Ady-jogok után befolyó jövedelmek már hosszú évek óta igazán szóra sem érdemesek.

Vallom én is, hogy Ady édesanyján, ha nélkülöz, segíteni kötelesség. Erre való készségemről már bizonyságot is tettem és – bár ma éppen a képzőművész él a legszomorúbb viszonyok között – fenntartom ezt a jövőre is. Szeretném azonban e levelem útján – amellyel különben minden további vitát lezártnak tekintek,- figyelmeztetni mindazokat, akik az Ady-hagyaték körül botrányt kevernek, hogy ezzel nem tesznek jó szolgálatot az Ady-kultusznak.

Amikor hálásan megköszönöm levelemnek lapod hasábjain való közzétételét, maradok őszinte nagyrabecsüléssel régi híved:
Márffy Ödön.