1.

Elfolyt éveim nem ugy futnak ki belőlem
mint folyam a hegyből. Ami elmult:
törmelék - és nem része semminek.
Év év után fogy s aki sokféle voltam
az idő sodrában: csak a közös név homályos
kapcsolata ürügyén hozzámtartozó.
Mi közöm a tejarcu buta szüzhöz
ki polgári örömök reményén sugárzik?
s rubensi ajkaiba cigarettát illeszt
ügyetlen s olcsó kacérkodással...

De mi maradt ugy enyém, változatlan
hüséggel, melyik atóm? melyik vágy? melyik
gondolat? - mint te, hitvány élvezet,
füst és nikotin törpe szenvedélye!
Széteső éveimet kicsi tüzeidnek
egybefolyt füzére méri, félelem
és fájdalom magányos napjait
hogy tudtam volna elviselni
nélküled? De raboddá aláztál, mint
minden szeretet. Szivemre huzódsz
és görcsös halál nehéz félelmét
hurkolod reám, drágán adod zsongitó
békességedet... Mily kicsi vagy
gyilkosnak! miattad meghalni nevetséges!
De nélküled élni - vajjon
érdemes-e?

2.

Csak egy törpe szenvedélyt
löktem ki szivemből s lám
oly üres lettem, hogy azóta
keresztülszalad rajtam a szél is.

Mit tegyek ezután elitélt kezeimmel? bezárt
ajkammal? s kifényesedett
sóvárgásaimmal? mit tegyek egy életen át
ezerszer ismételt mozdulataimmal?
Mit tegyek egyhelyben rázkódó
leállitott életemmel?

3.

Nevetséges szenvedély! de nélküled
más vagyok. S vajjon hogy férek meg
majd evvel az idegennel ki a megtagadott
gyönyör nevében türelmetlenül itélkezik
gyenge bünösök felett? Aki egyenes
derékkal lép be az ajtón s egy legyürt
szenvedély hideg haragja áraszt
arcán szigoru fényt. Ujjait nem sárgitja
nikotin, nem szédül s nem is köhög már.
Házias szappan-illata, mint erénye: nem tür
füstöt sem vaskos szavakat. Ez leszek.
Talán megmenekültem. Élni fogok, rendezett
szivdobogással, isszonyu vastag fal mögött
ülök, s megmentett drága napjaim
mint uzsorás féltett aranya
haszontalan fognak leperegni az Időből.

4.

Mikor a haláltól féltem, bucsuzó
szemeimre arannyal és ezüsttel
hullt a drága nap. Fák és dombok ugy álltak
teljes büvöletben, hogy felsikoltottam: nem!
nem hagyhatom itt ezt az édes életet...
Most inségemben már nem tudom: miért
vezeklek? Nedves ködben bujkál a nap, nyirkos
unalom borit be tájat s fakult tárgyakat.
Talán vannak mennyei melódiák!
de csak mérgezett fül hallhatja őket.
Vannak titokkal zárt csodák, de csak
betegre izgatott sziv értheti őket.
A sors közös edényből mér nekünk
gyönyört s gyötrelmeket. Megtisztithatod
okos erővel testedet a fájdalomtól, többé
félni sem fogsz, a szürke enyészet
sótlan levesét kanalazhatod közömbös
időkön át s a foszló boldogság izeire
emlékezni is elfelejtesz...

5.

Mohó csecsemő-vágyaiddal azt hitted:
ugy kell meghóditanod a világot,
hogy mennél több gyönyört hódits.
De ma már tudod: minden vágy kelepce
s magadat adod el vágyaidért.
Most már csak tested szabadságáért küzdve
kivánnád: bár ne volna többé semmi
vágyad s tudnál magadból élni
mint a kő. Kinek nem adhatnak semmit
s kitől semmit el nem vehetnek, kit mulékony
idő nem érint, háboru ragály nélkülözés
nem érint. Marad végtelen időkig
változatlan önmaga.