Homérosz margójára

1936 | Szeptember

Lehet, tanári rigolyának, vagy jobb esetben furcsa sznobizmusnak fogják tartani, hogy Homeroszért lelkesedem, s az Iliasz legkedvesebb olvasmányaim egyike. Nem törődöm vele. Korunk sok ostoba előitéletei közt is a legostobább az a bankhivatalnok-előitélet, mely a puszta jelenkoriságot valami roppant értékmagasságnak véli, ahonnan az egész multra csak megvetéssel lehet letekinteni. A mát, pusztán, mert ma, értékesebbnek hinni a történelem más korszakainál, időbeli sovinizmus, épp oly műveletlen és ostoba, mint a térbeli.

De ha a burzsoázia azért nem akar hallani az antik világról, mert nagyon réginek találja, a forradalmároknak azért nem kell, mert már nagyon civilizált, mondhatni modern. Valaha könnyü volt a görög-latin műveltség helyzete. Régiségben nem volt versenytársa, a hébert kivéve. Gyökereinket láttuk benne, de ugyanakkor utólérhetetlen mintáinkat is. Ma, a régebbi ókori kultúrák, a primitív és a távol-keleti műveltség feltárása óta ősi-eredeti voltának ingeréből is veszített, s a pontosabb tudományos megismerés ugyanakkor azt is egyre lehetetlenebbé teszi, hogy a tökéletességről való utópikus ábrándjainkat belévetítsük.

Néhány év előtt, a forradalmiság és expresszionizmus zűrzavara únott közönnyel fordított hátat a klasszikusoknak: mert, ha régit, náluk régibbet, ha civilizáció-előttit, náluk civilizálatlanabbat keresett. Ellenszenve nem onnan eredt, hogy a klasszikus ó-kor kezdetleges, hanem hogy nem eléggé az. Nem csillapította szomját, csak a prehisztória; a kapitalizmus utált felszinéről le akart jutni az emberi műveltség gyökereiig, s a klasszicizmust már túlságosan rendezettnek érezte.

Úgy látszott, az antik nem alkalmas többé arra, hogy választ adjon új kérdéseinkre; a középkor kiépített rendje és fegyelme, a néger plasztika, a mai Moszkva vagy New York, úgy látszott, mind jobb megvalósítása álmainknak s mélyebb rajongásra fűtötte a megtagadott jelenből elvágyakozó képzeleteket, mint a régi Róma, vagy Athén. Egy harmadik csoportot az a felfogás idegenített el az antik világtól, hogy minden kultúra egy-egy faj s egy-egy kor alkotása; Chamberlain és Spengler ezért egyaránt azt tanítja, hogy a görög-latin klasszikusokat vagy nem érthetjük meg igazán, vagy ha igen, tanulmányozásuknak legföljebb az az eredménye, hogy megzavarják egyéniségünk erejét és tisztaságát.

Legalább három akadályt kell tehát elhárítanunk, hogy hihessünk egy idegen és távoli kultúra termékével, pl. az Iliasz-szal való foglalkozás értelmességében. Hinnünk kell abban, hogy az emberi természet, a fajok és korok változatain át, lényegében mindig és mindenütt azonos, hinnünk abban, hogy a primitív megnyilatkozásoknál a magas kultúra értékesebb, s végül, hogy valamely éppen ébredező és még kielégítetlen vágyunk épp ott már teljes megvalósulásra talál.

Az antik csak abban az esetben szűnik meg muzeális teher lenni és jöhet újra divatba, ha megint akad majd egy ember, aki benne lel választ a kérdéseire. Azt hiszem, ez az idő még nem következett el. De míg a huszas évek káosza a primitívek felé fordult, ma a humanizmus feltámadása már nem látszik lehetetlennek. Másokra hagyom a kisérletet, hogy Homerosz, vagy más antik író segítségével kultúránkat kifordítsák sarkaiból. Az én mondanivalóm csak annyi, hogy szeretem Homeroszt, s mindössze arra kérek engedelmet, legyen szabad megpróbálnom kinyomozni, hogy miért.

*

Miben rejlik a két költeménynek, főképp az Iliasz-nak az a rendkívüli varázsa, hogy elolvasása után sokáig nincs kedvünk modern könyvet venni kezünkbe, félve, hogy kiszakadunk Homerosz édes bűvöletéből. Nyilván nemcsak s nem is elsősorban a tiszta művészi értékében, modorának naiv bájában, rajzai egyszerűségében és erejében. Akárhány modern regény akadhat, amely ezekben a tulajdonságokban felveszi velük a versenyt.

Világosan érezzük, hogy Homerosz iránti szerelmünknek más oka van: az, hogy egy ismeretlen és távoli s mégis a lelkünk rejtett, rokoni húrjait megrezzentő, gyönyörű világnak avat bizalmasaivá. Ez a világ realisztikus és tündéri, kezdetleges és művelt, roppant vad és roppant emberséges egyszerre. Tündérvilág, ahol az Istenek együtt élnek az emberekkel, már nem lehet realisztikusabb. Homerosznak hinnünk kell, minden szavában érezzük, hogy nem akar becsapni.

Az álszemérmes retusálás ismeretlen előtte. Még az Odisszeia is, amely pedig kétségtelenül századokkal fiatalabb, kevésbé ősi jellegü költemény, egy polgáriasultabb műveltség terméke, minden szépítés nélkül elcsacsogja Odisszeuszról, hogy bizony meglehetősen anyagias természet, ajándékot kér vendégbarátaitól s Alkinoosz házában, miután kalandjai iránt felcsigázta az érdeklődést, nem folytatja félbeszakított elbeszélését, míg újabb honoráriumot nem igérnek neki. De a gazda nélkül maradt ithakai portán sem az a baj igazában, hogy Penelopét a kérők el akarják tántorítani hűségétől (sőt fia már óhajtaná is, bárcsak feleségül menne valakihez), hanem az, hogy a kérők feleszik a vagyont.

Az Iliasz hőseinek, ha a harcban megöltek valakit, első gondolatuk, hogy végigtapossanak rajta, s aztán kifosszák, de Homerosz nem titkolja azt sem, a legvitézebbekről sem, hogy olykor elfogja őket a félsz s Hektor fájdalmában még sírni sem restel. Párist, akinek asszonyszöktetése miatt a háboru kitört, Trójában mindenki átkozódva emlegeti, a testvérei is, mert bajt hozott rájuk. De az elrabolt szépasszonynak sem irigylésreméltó a helyzete: kancsalul néz rá egész Trója, nyílt szemrehányásokat kap a családjában is, persze elsősorban az anyósától, míg az apósától és a sógorától, a hős Hektortól soha, ezek mindig tapintatosan viselkednek vele.

Szegény Helena azonban hamarosan rájön arra is, hogy a szép ifjú, akiért férjét elhagyta - ha szabad ily anakronisztikus szóval élnem - egyszerű "jampec". De bőven látunk vonzó jeleneteket is! Nem idézem az olyan ismert megrendítően szép pillanatokat, mint aminő Hektor búcsúja feleségétől és kisfiától, vagy ugyancsak Hektor megsirattatása Trójában, vagy az ősz Priamosz látogatása fia gyilkosánál, a szilaj, ifjú Achillesznél.

De az már kevésbé közismert jelenet, mikor Diomedesz és Glaukusz, mielőtt összemérik fegyvereiket, a homeroszi hősök kedves bőbeszédűségével feltárják egymásnak családfájukat, s mivel ennek során rájönnek, hogy őseik valaha vendégbarátságot kötöttek, kijelentik, hogy nem harcolnak egymás ellen, s barátságuk jeléül kicserélik fegyvereiket. Vagy hogy két másik hős: Ajasz és Hektor párviadaluk során megszeretik egymást és szíves emlékül szintén fegyvert cserélnek.

Akik valaha a modern háboru rideg nagyüzemében napszámoskodtak, ilyen jelenetek olvasásakor majdnem megértik, hogy a trójai háborút tiz évig is ki lehetett bírni. Nem holmi zsoldosnép, vagy féktelen csőcselék harcol itt, hanem előkelő nemesemberek, királyok, akik tudják, mi az emberség és mi az, ami illik. Az Iliasz arisztokrata-párti költemény: királyok a főszereplői s talán egyetlen alacsonyabbrendű alakját, az öreg nagy szájú Therziteszt, aki únja a hosszú háborút és bírálni meri a vezéreket, ellenségesen és csúfondárosan mutatja. Ahogy Baksay, érdeménél kevésbé méltányolt, remek fordításában tolmácsolja:

Meg is csillapodtak, ki-ki ülve székén
csak Therzitesz nyelve nem maradhat fékén,
sok helytelen beszéd, mellyel a királyok
ellen agyarkodva minduntalan károg,
fordul meg a száján, noha soha szálán,
csakhogy nevessenek rajta az ákhájok.

Természetes ez: a költemény szemlélete közönségéhez hasonult, az előkelő családokéhoz, akik meghallgatták és megfizették. De akármit ábrázol Homerosz, ha olyan vonásokat mutat is be, amelyeket mai erkölcsi felfogásunk különben elitél, nála mindent szeretetreméltónak találunk. Mi ennek a titka? Az-e, hogy Homerosznak magának oly látható gyönyörűsége telik a világban, kedvtelve írja le, nem győzi részletezni, akár Achillesz pajzsáról van szó, akár a Patroklosz temetése utáni sportversenyről, amely a világirodalom legrégibb sportversenyleírása, s hősei ugyanúgy örülnek a szép fegyvereknek, tulkoknak, az erejüknek, az élet mindenféle javainak, mint ő? Inkább az az oka talán, hogy minden alakja (az egy Agamemnont kivéve) valami gyermeki hátsógondolat-nélküliséggel mozog és beszél. Még a vad Ajaszt és Diomedeszt is szeretnünk kell, olyan gyermekes komolysággal, s bűntudatlan örömmel űzik az öldöklés játékát, mint a kismacska, ha ketté harap egy bogarat a kertben.

Még a leleményes Odisszeusz ravaszságában is van valami naiv. Vagy inkább tökéletes belső harmónia ez. Diomedesz elfogadja magát vadnak, Odisszeusz pedig ravasznak, eszükbe sem jut, hogy mások is lehetnének. Ha a paradicsomban irodalom lett volna, az lett volna körülbelül ilyen. Az Iliasz hősei még nem ettek a Tudás fájáról. Nem lehet mosoly nélkül nézni őket. Az a mosoly ez, amellyel a felnőtt a gyermekek és az állatok életére tekint s hálás és szereti őket azért, mert üveg-átlátszóságuk lehetővé teszi, hogy fölényben legyen velük szemben.

*

De érezzük, hogy ez a páratlan varázs nemcsak abból a viszonyból ered, amelyben az emberek itt egymással vannak. Inkább az emberek és istenek egymásközti viszonyából. Abból, ahogy itt emberi és isteni élet, ég és föld összekeveredik, valami tökéletes családias meghittségben. ("Mivel sok istenfi harcol Trója körül.") Ahogy a realizmus észrevétlenül belefolytatódik a tündérmesébe. Helyesebben: ahogy a kettő közt igazában nincs is különbség, hiszen az isten-világ épp oly realisztikusan van ábrázolva, mint ahogy viszont a hétköznap tündér meseszerű. Láttuk, hogy az emberek milyen ősi-gyermeteg módon szégyentelenek s követik el gyarlóságaikat.

Azért mégis atyafiságban vannak az istenekkel, akik szeretkezni járnak hozzájuk és mesallianceokat kötnek velük. Igaz viszont, hogy az égiek meg mulatságosan emberiek. Az Iliasz elején az istenek épp vendégségben vannak Thrákiában. Zeusz úgy pöröl Herával, mint egy rossz feleséggel. Megfenyegeti, hogy megveri. Máskor egyszerű polgári családapa módján dicsekszik az Olymposzon, hogy erősebb, mint felesége és fia együttvéve. Az istenek mind felállnak, ha ő belép valahová.

Az égiek nem mindenttudók és valamennyit, magát Zeuszt is meg lehet csalni. Személyesen is résztvesznek az emberek harcaiban és az egyik vitéz, Ajax, megsebesíti magát a hadistent, Areszt, aki üvöltve szalad el a csatából. Diomedesz a szép Aphrodite istennőt sebzi meg a tenyerén. Olykor talán jobb is volna, ha az istenek nem lépnének közbe: így például Achillesz szép tisztelettudása az ősz Priamosz-szal szemben veszít érdekességéből és jelentőségéből, mert a gyorslábú, szilaj hős nem annyira önként, mint inkább Zeusz parancsára enged az aggastyán óhajának.

Annál különösebb, hogy az istenek sosem jelennek meg igazi alakjukban az emberek előtt, még álmaikban sem, hanem rendszerint valamely ismerős ember képét öltik magukra. Az emberek mégis majdnem mindig felismerik őket. Hogy miről, nem derül ki. Nincs rajtuk olyan ismertetőjel, mint a keresztény mesék ördögén a lóláb. Úgy látszik, valami ihletett megérzés kell a felismerésükhöz.

A hős Diomedesz Athenetől kapja ajándékba azt a képességet, hogy különbséget tudjon tenni isten és ember közt. Nem könnyü dolog, hiszen tudvalevőleg az istenek élete nem tér el nagyon az emberekétől, alig nagyobb mértékben, mint egyik társadalmi osztály élete a másikétól. Mint ahogy egy görög szobron is alig ismerhető fel, hogy istent ábrázol-e vagy embert. Egy halhatatlannak az élete nem különbözik annyira, mondjuk, Agamemnonétól, mint egy mai bankigazgatóé egy proletárétól.

Tudnunk kell, hogy a görög isten nem örökkévaló (születik, megsebesülhet és, mint például Zagreusz-Dyonizosz, vagy Kronosz fiai, meghalhat), nem mindenttudó és nem mindenható, csak jobb szó híjján nevezzük is istennek, amely szó bennünk más képzeteket kelt, mint görög vagy latin szótári megfelelője. Panteizmust szokás emlegetni a görög világfelfogás meghatározására. Épp oly jogos volna pan-humanizmusról beszélni. Itt mindenki emberformáju.

A trójaiak és ostromlóik közt vitézségre s emberségre semmi különbség, - mint ahogy mellesleg az egész ó-kori irodalomban ismeretlen az ellenségnek az a nyelvöltögető becsmérlése, amit a modern nemzeti érzés kötelezővé tesz. (Herodotosz is azzal indokolja műve megírását, "hogy a nagy és csodás dolgok, amelyeket a hellének, valamint a barbárok végeztek, feledésbe ne menjenek.") Persze, hogy emberformájuak az istenek is. De a lovak is azok. Patrokloszt a lovai is megsiratják. E paripák egyike megjósolja Achillesznek, hogy hamarosan meg fog halni. Ezért a hős megdorgálja őt:

Sárga, Sárga, ilyet miért jósolsz nékem?
Nem terád bízták azt; tudom én a végem;
hogy itt kell elvesznem, távol a hazámtól,
távol az atyámtól, az édesanyámtól:
mégse vetem végét mindaddig a hadnak,
míg a trójaiak vele jól nem laknak.

A zsidó-keresztény világfelfogás az embernek, a teremtés koronájának kivételes helyet adott a mindenségben. De ezzel el is szigetelte. Ezen a modern evoluciós-gondolat sem tudott sokat változtatni. A görög felfogásban az ember még természetes ivadéka lefelé a földnek, testvére a növényeknek és állatoknak, de felfelé is, az isteneknek. Sok család különböző folyóktól, az égtől, a csillagoktól, stb. származtatta magát.

Sem felfelé, sem lefelé nincs lényeges különbség. Ezért lehetségesek s ezt jelentik a csodás átváltozások. Van család, amely egy folyótól lett s van ember, aki folyóvá változott. Amint az istenektől nem választ el ür, úgy nincs szakadék köztünk és a természet közt sem. Láttuk, nem elég a görög világkép jellemzésére annyit mondanunk, hogy benne minden isten. Mert minden emberi is. Most hozzá kell tennünk, hogy minden, istenek és emberek a természet köldökzsinórján csüngenek.

Ismerjük be, hogy gyönyörű lehetett ilyen világképpel élni. Telefonálni nem tudott Homerosz, de ha a gyorslábu Achilles és egy gyorslábu mai futbalcsatár belső élete közt lehetne választanom, alighanem az elsőt választanám. Technikát jobban csinálunk, mint a régi görögök, de tudományunk és filozófiánk vajjon el tud-e helyezni oly megnyugtatóan a világban, minden dolgok testvéreképpen, s ad-e oly családiasan vonzó képet a mindenségről, mint Homerosz?

Kétezer éve bálványozzuk a régi görögök irodalmát, művészetét, tudományát, bölcseletét s ugyanakkor, mint valami érthetetlen és nevetséges bárgyúságra, gőggel tekintünk arra, ami mind-ennek alapja volt: a vallásukra. Félek, gőgösségünknek nincs más alapja, mint érthetetlenségünk s az, hogy míg a költői és filozófiai irányok féltékenység nélkül tudják szemlélni őseiket, a természetüknél fogva türelmetlenebb uralkodó vallások hallani sem akarnak vetélytársaikról.

De ne feledjük, hogy minden vallás egy világérzés kifejezése, s ami egyszer világos és igaz volt az emberi léleknek, az bármikor újból azzá tehető egy kellően elfogulatlan és rugalmas ember számára, s hogy a görög-római vallásosságot nem is a műveltség fokozódása buktatta meg (a zsidókeresztény világ tudvalevőleg kezdetben sokkal műveletlenebb volt, mint a görög-római), hanem politikai erők, főkép az, hogy eltűrte a rabszolgaságot s a társadalmi igazságosság gondolata hiányzott belőle.

Mily kár, hogy a különböző renaissance-ok (talán Hölderlin az egyetlen kivétel) az antik kultúrának mindig csak a külső körein mozogtak s azt hitték, elsajátíthatják ennek értékeit anélkül, hogy eljutottak volna a középpont megértéséig. Sajnos, a régi görögök nem készítettek vallástudományi műveket. Pedig hiányzó teológiai irodalmukat, mely vallásukat megértetné és megvédené, mai ember aligha lesz képes teljesen kielégítő módon pótolni.

Azt hiszem, a görög-római vallás legjellemzőbb vonása, hogy nem ismeri a teremtés gondolatát. A mózesi tanítás kopernikuszi fordulata nem az, hogy egy Istent vall sok helyett, hanem az az állítás, mely a gondolkozó görög és római férfiaknak roppant nehézséget okozott, hogy t. i. isten a világot semmiből alkotta. Julianus Apostata ezt tartja a legnagyobb képtelenségnek a Bibliában s még Augusztinus is Vallomásai legnagyobb részében az ebből származó problémákkal viaskodik. Az ókori görög szerint a világ mindig megvolt, ha káosz alakban is, s nemhogy az istenek teremtették volna, ellenkezőleg, belőle születtek ezek is, s szerepük a világ megalakulásában csak annyi, hogy a káoszt átszervezték és rendezték.

De ez alapvető jelentőségű dolog. Míg a biblia Istene - főképp átszellemült keresztény-középkori alakjában - a világgal szembenáll, s teremtője lévén, fölötte is, a görög istenek lényegükben mitsem különböznek a természettől s a numen benn van a dolgokban. Ezért míg Amaz puszta létével alacsonyrendűvé, profánná silányítja a világot, ezek ellenkezőleg, megszentelik. A görög felfogás szerint, mint tudjuk, a világban lappangó istenség olykor láthatóvá is válik.

Természeti jelenségek, lelki erők, elvont fogalmak megszemélyesítései-e az istenek, mint ahogy a különböző iskolák tanítják? A mitoszra nem a kiindulópont jellemző, hanem az érkezési hely, amely mindig egy isten. Akár egy természeti jelenségtől, akár egy lelkierőtől, akár egy elvont fogalomtól indul ki a görög ember, mindig ideér. De ez csak úgy lehetséges, hogy észrevétlenül már onnan is indult el. Hogy a természeti jelenség már előre épp úgy át van hatva az istenitől, mint a lelkierő, vagy az elvont fogalom.

E belátás nélkül épp úgy nem érthetjük meg a mitosz keletkezését, mint ahogy az élet és lélek sosem lesz levezethető az anyagból, ha ennek eleve nem tulajdonítunk lelket és életet. A mitoszi isten csak a villám, amelyben az egész légkört láthatatlanul átható isteni villamosság felcikázik. A vallástörténészek is némi lenézéssel emlékeznek meg az ó-kori görög-római ember jellemző babonaságáról, arról, hogy minden feltűnő jelenségben az égiek üzenetét, titkos-írását látták s így az egész élet jelekkel volt tele számukra.

Pedig ez a lenézett babonásság hozzátartozik a villamos légkörhöz, amelyből aztán néha istenek csapnak ki. Hány isten van? Értelmetlen kérdés. Az istenekre nem vetettek ki numerus clausust, számuk végtelen, mindig születtek újak, egy különös fa, vagy szikla, egy nagy költő, vagy uralkodó is isten (a császárok apoteozisa nem puszta szolgalelkűség a római szenátus részéről, és mint ilyen is csak úgy válik érthetővé, ha szemelőtt tartjuk a vallásos felfogást, mely lehetővé tette).

Az eleve bizonyos volt, hogy a világban istenek rejtőznek, de az egyes istenek felfedezése csak véletlenül, esetről-esetre, úgyszólván induktíve történt. Noha oly sok folyó, patak, forrás isten volt a szemükben, nem jutott eszükbe pausáléban kimondani, hogy mindegyik az. Csak politeizmus volt tehát ez, nem panteizmus; óvatosan, lépésről-lépésre haladtak s várták, míg egy dolog, vagy ember istenségét valaki felismeri. A zsidókeresztény vallás, tanításaikkal együtt, lezárt rendszerek, a hivő nem tehet velük egyebet, mint megtanulja s vallja.

A görög-római istenvilág folyton szaporodott, mint ahogy egy élő nyelvben folyton új szavak születnek s a vallási ihlet pillanatában bárkinek épp úgy jogában is volt növelni az égiek számát, mint ahogy minden tehetséges embernek módjában van új szavakat alkotni. A meg-nem-mutatkozó isteni erőtől folyton villamosfeszültségű légkörnek, annak, hogy sokkal több isten rejtőzik a világban, mint amennyi már jelentkezett, volt egy pontos kifejezése is: "az ismeretlen isten" érdekes gondolata. Az ismeretlen istené, akinek a lakomákon áldozatot mutattak be. De ez nyilván még fokozta e vallási felfogás szép életteljességét és titokzatosságát.

Hiszen, ha az istenek száma, természete és jóakaratuk elnyerésének módja pontosan kiismerhető, a vallás mechanizálódása s irántuk való elközömbösödésünk aligha akadályozható meg. Ezzel szemben az ismeretlen isten s az induktiv isten-felismerés arra kényszerítette az embereket, hogy állandóan nyitva tartsák figyelmüket a lappangó numen légköri jelenségei iránt. A világ szinültig volt az istenivel, a magasabbrendűvel, a költői-tündérivel.

A biblia tanítása aztán, amely szerint Isten nincs benne a mindenségben, csak teremti ezt, egyszerre mintegy lecsapolta a világban csobogó istenség vadvizeit s megkezdte a mindenség kiszárítását, tovább folytatta ezt a jézusi tanítás, amely szétválasztja Isten birodalmát és a császárét, a külső hatalmakét és a lélekét; a harmadik és végső cselekedet ebben az irányban a modern tudományé, amely a világot céltalan és értelmetlen mérhető jelenségek összességének fogja fel.

Csoda-e, hogy a kopár és kietlen prózaiságnak e végső fokán honvággyal bámulunk vissza a homeroszi világba? Madách falanszterében a tudós fitymálva beszél a két nagy költeményről: "Íróját akkor, még midőn bűnös Önhittel az egyén érvényt kívánt, Homérnak hívták. Ábrándos világot rajzol le abban, Hadesnak nevezvén.

Rég megcáfoltuk már minden sorát". Ma, közelebb a falanszteri tudomány bárgyú gőgjéhez, Madách tudósának felfogásával ellentétben, Homerosz, úgy érzem, még becsesebb lesz nekünk, mint valaha volt. De, hogy oly szerelmes honvágyat ébreszt bennünk, annak jele, hogy mai kultúránkból hiányzik valami, amit mégis csak ma kellene megteremteni s aminek némi pótlékát egyelőre csak egy-egy féltébolyult s igen nagy költőnél találjuk meg.

Komlós Aladár