Velencében lenni

Hanyatthomlok utaztam Olaszországba, pánikban, félig becsomagolva, a Nemzeti Bank valutáris atyai gondviselését be sem várva, lélegzetet sem véve Velencéig. Hőség volt, Velence zsúfolásig megtelt, a szállodákból zordonan vagy kevésbé zordonan utasítottak ki. Azt mondják, Velencének sosem volt még ilyen szezonja, mint most, hogy a spanyol fürdőhelyeket repülőgépekről bombázzák és a francia fürdőhelyeken a pincérek minden második étkezésnél sztrájkba lépnek.

A hajnali órákban, amikor a későn fekvők is lefeküdtek már és a korán kelők még nem keltek fel, nincsen egyetlen egy, bármi néven nevezhető fekvőhely sem Velencében, ahol valaki ne feküdnék, nem is beszélve a németekről, akik a kávéházak terraszán bóbiskolva várják be a hajnalt, megtakarítva a szállodai költségeket. Nem jó volt megérkezni ebbe a meleg, elkényeztetett és a világ jómódú söpredékével megrakott városba, időtlen-időkig kellett bolyonganom, amíg kvártélyra találtam, de azért végtelenül megkönnyebbülten éreztem magam: ott voltam.

Hogy jól vagy rosszul, boldogtalanul vagy boldogan, oly elenyésző ahhoz képest, hogy ott vagyok jól vagy rosszul, boldog vagy boldogtalan. Az élet nem mindig és nem mindenütt egyformán valóságos; milyen bölcsek voltak a nagy szkolasztikusok, akik különbséget tettek a létezés valóságának fokai közt, amint a létezések rendje, egyre nagyobb valóságban, halad a tökéletesség felé.

Nem, Velencében nem éreztem jól magam, a szónak testi-lelki értelmében, de mindvégig bennem volt az az eláció, hogy itt vagyok és hogy ezáltal a magasabb térben való részvétel által magam is inkább vagyok.

Szerb Antal