Ez az én országom és a főbíró birodalma – mondotta nekem egyszer egy jegyző, dunántúli faluban, a Bakony alatt. További mondanivalójának veleje az volt, hogy, aki az ő területére és az ő birodalmába jön, kérjen engedélyt tőle, hogy ott maradhasson. Ha parasztokkal akar beszélni, jelentse neki, hogy mit akar velük beszélni. Kissé csodálkozva hallgattam, amit mondott, inkább csodálkozva, mint dühösen. Hiszen ilyen szavakra alig válaszol az ember.

De megdöbbentő és megriasztó élmény volt észrevenni, mennyire hiszi, amit mond. Mennyire hiszi, hogy fölötteseivel szövetségben ő az egyetlen úr ezen a vidéken. Nem hivatalnok a parasztok és a nép vezetésére és szolgálatéra rendelve, hanem uruk és parancsolójuk. Úgy beszélt ettől, olyan biztonsággal, mintha százados gyakorlata lett volna az uralkodásban. Mintha Isten kegyelméből lenne ura és parancsolója a falunak és mindazoknak, akik eljöttek az ő falujába, Isten hátamögé.

Kellett ezen elgondolkodni, megfontolni és mérlegre tenni a szavait. Utána járni annak, honnan veszi a biztonságot ehhez a hanghoz? Kiknek az örököse, szellemi unokája, hogy ilyen leplezetlenül mer szólni. Mert bizonyos, hogy a parasztokhoz még leplezetlenebbül és méginkább uralkodói hangon beszél. Sokat és sokfelé láttam ilyen urak előtt őket, amint álltak, kezükben gyürt kalappal. Rettegve, mint egykor pallósjogú földesuraik előtt. Ugy adják uraiknak az alázatos tisztelet adóját, mint egykor a jobbágyok a tizedet.

Nem igazságos általánosítani, de bizonyos: sokan parancsolnak és vezetnek az országban ilyen hangon! Ők már többnyire nem tartoznak a nemesi réteghez, csak örökébe léptek, asszimilálódtak hozzá. Túlzott igyekezetükben megkísértették: minél erősebben elsajátítani a tősgyökeres dzsentri legrosszabb tulajdonságait. Ugyanolyan stílusban, csak mult és hagyományok nélkül, csak patriarchális magatartás nélkül uralkodnak a falun. A forma, az uralom technikája, a kormányzás és dorgálás hangja ugyanaz maradt. Csak éppen nem úriszék, a föld és a földesúr jogán parancsolnak, hanem a közigazgatás jogán.

Egyik legjobb történészünk mondotta nemrég: nálunk tehetségtelenek voltak a kormányon levők arra, hogy diktatúrát csináljanak! De sokan, nagyon sokan vannak, akik alkalmasak arra, hogy ezt az országra megvalósítani nem tudott diktatúrát megcsinálják kicsiben. Megcsinálták egy faluban, egy járásban, egy megyében. Az apró diktátorkák ott ülnek mindenütt a vármegyeházán, a szolgabíróságon, a községházán. Budapest szabadabb levegőjű határain kívül már ők az urak.

Mit jelent mindez! Annyit, hogy nem egy személy társadalomfölötti uralma diktál az országnak, hanem egy kis réteg diktátorkodik az ország egyes részeiben. A veszély ma már nem az, hogy országos diktatúráról álmodnak némelyek. Hanem az, hogy apró helyi diktatúrák vannak. És bármilyen demokratikus legyen is a kormányzás idefenn, egyformán diktatórikus marad a végrehajtás odalenn.

Angliában az ellenzék: „Őfelsége hű ellenzéke”. Nálunk előállhat az a groteszk helyzet, hogy derék urak a demokrácia hű kicsi diktátorai lesznek. Ha a törvényhozásban esetleg egyszer radikálisak leszünk, még mindig valószínű, hogy a végrehajtásban feudálisak maradunk. Ha idefönn valami változás történik, csak ennyit jelent: árnyalatilag más intézkedések ugyanazon hangnemben fognak végrehajtani. A követelés: a szándékok változása nem jelent semmit, valamit csak a módszerek változása jelentene.

Az ország Budapesten kívüli része a változásból mindig keveset fog észrevenni. Mert az ő látható és legközelebbi ura nem annyira kormány, mint inkább a közigazgatás. Tudok parasztemberről, akinek valaki lelkendezve ujságolta, hogy fia miniszteri tanácsos lett. A parasztember nagyon kevéssé volt megilletődve és ezzel válaszolt: „miért nem inkább szolgabíró”. Az nagyobb úr, nagyobb erő és nagyobb hatalom az szemeiben. Mert nálunk a szélesebb magyar rétegek tere erősebb és diktátoribb tekintély a kor, mint a fej.

Irta Szabó Zoltán