Kiállítások

1936 | Október

Az elmult hónapban teljes erővel indult meg a kiállítások áradata. A Fraenkel-szalon Iványi-Grünwald Béla gyüjteményét mutatta be, aki a nála megszokott frisseséggel igazodik a mai festői áramlatokhoz, anélkül azonban, hogy hűtlen lenne önmagához. A naturalizmus romantikusaként ismertük őt még nemrégiben, izgatott vonalak és színek lendületes komponálóját ünnepeltük benne, aki túláradóan zamatos színességben dúskálkodott.

Ezen a kiállításán volt még néhány képe, különösen a csendéletek, amelyek erre az évek hosszú során át tartó korára emlékeztettek, de legújabb termésének túlnyomó része már másféle formavilággal gyönyörködtetett. Halkabb, fátyolosabb színességgel, jóval nyugodtabb vonalvezetéssel, egyszerűbben is, de a réginél éppenséggel nem kisebb összefoglaló erővel.

Rikitóan erős, egymással küzködő színeit hamvas árnyalatok váltották fel, amelyek finom összehangolódásán van a hangsúly, a romantikus naturalizmus forró hangulatainak helyébe némiképen látományszerű és mégis biztos nyugalomérzet lépett. Iványi esetében azt se felejtsük el, hogy ez az átalakuló újjáteremtés olyan életkorra esik, midőn a legtöbb művész már betokosodik a maga megszokott modorába, elveszti a természet közvetlen és friss megérzését.

A Nemzeti Szalón Gulácsy Lajos és Liebl Ervin műveiből rendezett hagyatéki kiállítást. Liebl Ervin művészetének jellemzését legutóbb Elek Artúr kitünő könyvének ismertetésével kapcsolatban már megkisérlettük, Gulácsy Lajos újabban sokszor emlegetett, álomszerű és ingatagon hányódó festészetével azonban foglalkoznunk kell. Gulácsy tevékenysége képzőművészetünknek arra a korára esett, amely a természetből közvetlenül merített benyomásokat ünnepelte és azok felfokozásából alkotta meg stílusát.

Gulácsy azonban távol állott mindennémű naturalizmustól. Álmodozó fantaszta volt, aki látományszerű elképzeléseit festegette, több-kevesebb erővel és biztossággal. Néhol meglepő finomságokig jutott el, kavargó vízióit meggyőző képpé tudta alakítani, de sokszor színek és vonalak is cserbenhagyták, nem szövődtek kétségtelen egésszé. Gulácsy a magyar festészet fejlődési vonalából kieső jelenség volt, inkább csak esetlegesség, de nem a jövőnek biztos és tudatos megérzője, előkészítője.

A Nemzeti Szalon októberhavi második kiállítását a Benczúr-társaság reprezentativ kiállításának szentelte. De nemcsak reprezentativ, hanem emlékkiállítást is adott, mert Benczúrnak és a társaság elhúnyt tagjainak műveivel töltötte meg a nagy termet. Igy kerültek egymás mellé Benczúr Gyula, Katona Nándor, Pentelei-Molnár János, Gyárfás Jenő, Vágó Pál, Tornai Gyula, Stetka Gyula alkotásai. Az élők művei, Áldor János László, Burghardt Rezső, Tolnay Ákos, Knopp Imre, Krusnyák Károly, Sárkány Gyula, Udvardy Pál, Gárdos Aladár, Lux Elek képei körülbelül úgy hatottak, mint egy ízléssel megrostált műcsarnoki kiállítás: a mult továbbélése mai időkben.

Csak a Basilides testvérek és Istókovits Kálmán művei estek ki a választékos akademizmus stilusából. A legérdekesebb a kiállítók között mindenesetre Benczúr Gyula volt. Művei, egy intimebb családi képet leszámítva, arra a Benczúrra utaltak, ki történelmi és arcképeivel egykor koronázatlan királya volt festészetünknek. A neobarok póz nagymestere, kosztümbe öltözködő, kissé színpadiaskodó lelkivilágának kifejezője.

Elragadtatásának kifejezéséhez suhogva nekilendülő palástokra, csillogó páncélokra, sárgálló aranyra, mélytüzű bársonyokra volt szüksége, egy transzponált, átöltözött világra, melynek ateliervilágításában a rendezés netovábbja tündököl. A jelent is valamiképen úgy nézte, mint ahogyan a multat szerette, kavarogva elrendezett külső és lelki kulisszák között, szinte a végletekig fokozva a lokális színek orgiáit. Olyan mozgalmas tolongásban, melynek lelkét a barok szokványossá vált sablonjaitól kölcsönözte.

Minden alakját egy elmult kultúra nagyságáért való rajongással festette meg és ez az öröm buja gazdagságra csábította holt tárgyak ábrázolásakor is. Mindent patetikusan heroizált, de ez a heroizmus gyakran csinált volt, a modorosságnak jóval több része volt benne, mint a közvetlen teremtőerőnek. Túlnyomóan intellektuális mámorban született művészet volt ez és Benczúr életérzésének kosztűmöt kell magára öltenie, hogy alakítássá érlelődjék.

Még ha sok monumentális póz után dévajkodást akart ábrázolni, akkor is a régmult idők ötleteit vette elő. Courbet ingujjban áll elénk, közvetlen érzéseinek brutális erejével, Benczúr a XVII. század ruhájában nevet reánk és Falsot utánozza, mert az alkotáshoz mástól vett formákra volt szüksége. A biedermeierre következő "protz"-stilus egyik legjellegzetesebb képviselője volt, a külsőségek hallatlanul ügyes virtuóza, a mindig készen álló festői rutin remekelője, de nem intuitiv és magával ragadó, új formateremtő.

Az Ernst-múzeum két csoportkiállítása közül az elsőn nagy nevezetességnek volt szánva Th. Th. Heine rajzgyüjteménye. A régi Simplicissimus világhírű rajzolójától mintegy negyven, részben színezett rajzot láthattunk. Heine ma emigrációban él, ami bizonyos vonatkozásokban még érdekesebbé teszi művészetét. Tisztára művészi szempontból azonban ez a rajzgyüjtemény vajmi keveset mondott.

Nem szabad a tartalmat és a jószándékot összetévesztenünk a művészi megoldással, amely az ő esetében bizony távolról sem ér fel az igazi nagy rajzolók teljesítményéhez. Száraz és kimért rajza, úgyszólván csak a célzatosságot szolgáló komponálásmódja, lehetetlen színei egyaránt bántók annak, aki a politikai karrikatúrában is művészi teremtő egyéniséget keres.

Ugyanezen a kiállításon voltak láthatók Ámos Imrének és Anna Margitnak legújabb festményei. Igen nagy számmal és nem valami szigorú kiválogatással. Halvány színfoltokkal festett, egysíkú festményeket láttunk tőlük, egy kissé fájdalmas és bizonytalan álomvilág érdekes megnyilvánulásait, mai festészetünk viziós irányának tehetséges termékeit.

Az Ernst-múzeum másik kiállításának fölötte nagy jelentőséget adott Rippl-Rónai kilencven alkotása. Nagy művészünknek arcképeiből, vagy arcképnek nevezhető műveiből válogatták össze. Rippl-Rónai sohasem volt hétköznapi értelemben vett arcképfestő. Az úgynevezett hasonlóság és az egyéni pszichológia nem nagyon foglalkoztatták. Mint egész festészetében, ezen a téren is csak a látási élmény izgatta. Nevetséges tévedés volt tehát, hogy egyesek a képei keltette elragadtatásukat afféle állításokkal magyarázták, hogy Rippl-Rónai Dosztojevszkij-szerű lélekbelátó volt!

Nem egyes női lelkek festője volt, hanem a Nő festői megjelenésének szerelmese. Sötétes ruhák keretéből opálosan elővilágló kezeket látott, hamvasan fehérlő arcokat, vérző gyümölcsként meghasadt ajkakat.

Lágyan előrehajló fejek bánatosan kacér vágyakozását, hervadt, fáradtan ottfelejtett kezek sápadt lanyhaságát, panaszosan fehérlő, elernyedt ujjak ivelt vonalait. Melléjük csodálatosan finomszínű ruhadarabokat vázolt fel és az egészet nagyszerűen változatos szinképpé foglalta össze. Valami különösebb lelki elmélyedésre még férfiarcképein sem igen törekedett. De ami testi szépséget az ábrázolásból ki lehetett facsarni, azt végtelen könnyedséggel érte el.

A kiállítás művészetének majdnem minden változatára kiterjedt, Párishoz közelálló korának nagyszerű eredményei éppen úgy képviselve voltak, mint a közbenső kor színesebb és dekoratívebb alkotásai és öregkorának lehelletszerűen finom és színekben talán legdúsabb festményei is. Ezek a kései képek voltak legnagyobb számmal kiállítva. Közöttük néhány remekmű, általában azonban ezek a képek nem érnek fel fiatalsága teljesítményeihez, de az is bizonyos, hogy a közönséghez jóval közelebb jutottak, mint fiatalkori szűkszavúbb, de sokkal monumentálisabb festményei.

Nagyszerű kiállítás volt ez, azok közül való, amelyek mélyen vésődnek be az emlékezetbe. De akármilyen mély hatása volt is, sőt éppen ezért figyelmeztette a nézőt arra, hogy végre egy szigorúan megrostált kiállításon kellene összefoglalni Rippl-Rónai egész művészetét és végre meg kellene írni életrajzát is, hiszen Ferenczy mellett a legkiemelkedőbb alakja volt Szinyeire következő művészetünknek.