Budapest, november 16.
Barátságosabb szellők fújdogálnak Dél felől, az áldott bácskai földek, a magyar Gascogne felől, amelynek emléke dúsan tarkálló színekkel ragyog emlékezetünkben, melynek illata még ma is itt leng körülöttünk.

Sehol a régi nagy Magyarország egyetlen zugában és sarkában se volt olyan bizalmas és emberi az együttélés a magyarok, szerbek és németek között, mint Bácska zsíros, fekete, jóízű földjén s éppen ezért kettős volt a fájdalom, hogy éppen a Bácskában, ahol olyan tárt karokkal fogadott vendég volt a szerb úr a magyar kúrián, éppen itt érte annyi fájdalmas, kegyetlen csapás a magyarság önérzetét, kultúráját és mindennapi életét.

Most mintha enyhébb szellők kezdenek fujdogálni a Bácska felől Budapest felé s talán hosszú habozás után a szerb nép is megtalálja az utat, amely a magyarság felé vezet. Ami eddig történt, nem sok: a belgrádi kormány újra megengedte a magyar kultúregyletek működését!

Kicsinyelni nem óhajtjuk a megbecsülésnek és emberiességnek ezt a gesztusát, túlzott reményeket sem kívánunk ébreszteni. Ámbár éppen a legutolsó hetekben számos olyan mozzanat volt megállapítható, amelyek együttvéve halvány derengést varázsolnak a borús politikai égboltozatra.

Mussolini milanói beszédének Jugoszlávia felé intézett baráti kijelentései, az olasz-jugoszláv kereskedelmi kapcsolatok erős fellendülése, a Ducenak szemmel látható igyekvése, hogy a Duna völgyében Magyarország helyzetét megerősítse, anélkül, hogy Dél felé indokolatlan félelmet és gyanut ébresszen, talán első előjelei annak az új korszaknak, amelynek napja most volna felkelőben.

Ha Olaszország és Jugoszlávia között a régi ellentétek és súrlódások nyom nélkül elsimulnak, akkor joggal vethetjük fel a kérdést: mi akadálya lehet annak, hogy Belgrád és Budapest között kölcsönös jóakarattal átitatott megértőbb viszony keletkezzék, amelyre mindkét országnak és népnek olyan komoly szüksége van.