*

Timár József játssza Szántó darabjában László királyt. Érdekes figyelni, hogy üresedik a színész dikciója a szerep üresedésével. Eszenyi Olga, a színház új tagja halványan játssza a királyné úgyis halvány alakját; reméljük, majd lesznek szerepei, melyekben többet tud megmutatni képességeiből. Az előadás egészében a régi nemzeti-színházi hagyományoknak bizonyos új törekvésekkel való keveredése érzik; azt azonban meg kell vallani, hogy a színpadi képek valóban szépek, nemcsak a díszletek, hanem a tömegek mozgatása és elrendezése dolgában is.

*

Írónak szabad az embereket olyan szigorúan bírálni, ahogy jól esik és joga van őket olyan csúnyáknak vagy aljasoknak feltűntetni, amilyeneknek látja őket. A szatira ostorával ütni is szabad, nemcsak pattogtatni. De ennek a szatirának annál mélyebb erkölcsi forrásból kell fakadnia, mennél keserűbb. Ezenkívül pedig érezni kell és tiszteletben tartani azt a szavakkal körül nem írható határvonalat, amelyet a művészi ízlés húz meg. Mély erkölcsi felháborodás és megbízható ízlés nélkül a szatira könnyen válik ízetlen gorombáskodássá.

Vaszary János a Magyar Színházban előadott Hölgyek és urak alkalmából azért volt kénytelen vesszőt futni a kritika előtt, mert nem tudta elhitetni, hogy a mai emberekről, az úgynevezett úri társaságról való sivár véleménye csakugyan erkölcsi meggyőződés dolga és nem valami személyes haragé vagy sértődésé.

Ahogy pedig összehordja a színpadra az emberek minden szennyét, egyetlen weekendező társaságban tömöríti az összes külön-külön valóban létező bűnöket, ebben olyan túlzásig megy, hogy elveszti minden hitelét. Az emberek csalnak, hazudnak, intrikálnak, törvénytelen és szabálytalan nemi életet élnek, ez igaz. De amint az író azt állítja, hogy csak ezeket csinálják és mindig ezeket csinálják, hogy semmi egyebet nem csinálnak, akkor nem tudok neki hinni. Észreveszem, hogy nem emberekkel dolgozik, hanem mint egykor a moralitások, jelképes alakokkal: a Csalás, a Fajtalanság, a Zsarolás, stb.

Nincsenek emberei, tehát nincs igazi cselekménye. A színpad olyan, mint a rendőrség kihallgatási szobája: alakok jönnek be, megvallják gyalázatosságukat, az író jegyzőkönyvet vesz fel róluk, aztán félreállnak. A darab közben nem mozdul a helyéről. Nincs is merrefelé mozdulnia, mert nincs kitűzött cél, amely felé haladhatna. Az író nem akart egyebet, mint leszidni, lepocsékolni az embereket. Közben elkövet olyan ízléstelenséget is, hogy paralitikust szerepeltet mint kómikus alakot.

A nagy személyzettel dolgozó előadásból csak Törzs Jenő játéka emelkedik az átlag fölé; egy szerkesztőt játszik, aki folyton zabál és mindenbe beleokvetetlenkedik, a háziúr rémületére elront minden kísérletet a váratlanul kitört botrány elsimítására. Kitűnő színpadi karrikatura.

*

Nálunk persze alig elképzelhető, hogy valaki miniszter lesz s mikor miniszteri hivatalát elfoglalja, az ajtónállóban kénytelen felismerni kis gyermekkora óta nem látott apját. Még kevésbé képzelhető el, hogy ezt az ajtónállót ne lehessen máshova áthelyezni, vagy máskép eltávolítani, ha maga nem akar a helyéről távozni. Ehhez a francia demokrácia kell és a francia miniszterek gyakori váltakozása.

Az pedig bizonyára még Franciaországban is csak színpadon képzelhető el, hogy az ajtónállóból egyik napról a másikra miniszter lesz, csak azért, mert miniszter fiát egy kommunista küldöttség szemeláttára felpofozta s ezért kinevezték hősnek és vértanunak. Párisban mindennek még napi aktualitása is van a mai "népfrontos" időben. Az ajtónálló szerepében, akármilyen derűs alak is, a francia kispolgár diadalmaskodik, aki magában véve kicsiny ember ugyan, de tömegével ura az országnak.

Mindezeknél fogva kissé távol áll tőlünk az a levegő, amelyben André Birabeau vígjátéka, a Fiam, a miniszter úr mozog s talán ezért érezzük ezt a levegőt kissé langyosnak. Mi csak azon a kómikus helyzeten mulatunk, amelybe a miniszter úr apjával szemben kerül, az ajtónálló figuráján, amelyet a Vígszínházban Kabos Gyula az apró kómikus részletek tömegével dolgozott ki, Fedák Sári diszkrét és fegyelmezett játékán, aki a politikai karriereket háttérből mozgató speciálisan francia asszony-típust jelenti a darabban.

*

Birabeau darabjában is meg van a francia stílus-hagyomány és társadalmi kultúra elegánciája, de amit ebből Denys Amiel Virágzó asszonya, a Pesti Színház megnyitó darabja ad, az a legfinomabb mindazok között a francia darabok között, melyeket évek óta láttunk.

Ha igaz az, hogy a művész legnagyobb diadala az anyag ellenállásának nehézségeit úgy leküzdeni, hogy a kész művön a küzdelemnek nyoma se legyen, akkor Denys Amiel diadala teljes. Az anyaga, a virágjában levő anya és a fanyar bimbózásban levő leánya közötti konfliktus egy férfi miatt, rendkívül nehéz, csak a legfínomabb művészi tapintat tudja elkerülni a természetében rejlő erkölcsi és ízlésbeli veszedelmeket. Amiel ezt úgy éri el, hogy anya és leánya között a tulajdonképpeni konkrét konfliktusról nincs is szó.

Csak a két nő gondolkodásmódjának különbözősége világosodik meg: a leány a józanabb és kiábrándultabb, az anya a romantikusabb és érzelmesebb. A leány féltékenykedik anyjára, de aztán magától belátja, hogy nem érdemes és lemond a férfiról. Ugyanilyen közvetetten van tárgyalva a kapcsolódó motívum, az asszony késői szerelmének igazolása a francia vígjáték szerelmi erkölcstana szerint: az asszonynak joga van még a szerelemre, a férje pedig elközömbösödött üzletember.

Ez sincs kimondva, csak oda van állítva a férj, az asszony és az udvarló közé. A darab belseje cseppentett erotika, a felületén, a dialógusban nincs egy erotikus szó s ez adja az egésznek az erős érzelmi feszültséget. Ritka példája ez annak, hogy a kifinomult, hiánytalan technika a művészet síkjára tudja emelni a konvencionális anyagot. A motívumok mind a régi francia konvencióból valók, a tökéletes forma ad nekik értéket. S ez a technika annál szebb, mert észre sem veszi az ember.

A cselekvényt a dialógus adja ki s a játék csak akkor érvényes, ha a színészek biztosan mozognak az elegáns társalkodó hang körében. Makay Margit, Muráti Lili, Beregi Oszkár és Ráday Imre közt folyik a játék, mind a négyen kisiklás nélkül, pontosan a dialógus vonalán mozognak. A staffage-szereplők közül Gellért Endre természetes beszéde és mozgása tűnik ki.

*

Csak a színészi teljesítmény szemppontjából kell felemlítenünk a Belvárosi Színház újdonságát, az Udvari páholyt. A legkönnyebb fajta mulattatásra való szöveg bohókás szerepeit olyan súlytalan könnyedséggel, a komédiázásnak olyan felelőtlen jókedvével játsszák s e mellett mégis mindig megmaradva a jóízlés határain belül, hogy ez már szinte ős-eredeti, genuin komédiás-művészet. Páger Antal, Komár Julia, Mezey Mária, Mihályfi Béla között megy a játék, aki tud még naiv mókákon gondtalanul mulatni, az hálás lesz érte.

*

A Bethlen-téri Színház új gazdát kapott, Somogyi Gyula vette át az igazgatását figyelemreméltó programmal és dícséretes jószándékkal. Hogy nem lesz könnyű dolga, az nyilvánvaló: Giraudouxt, Lope de Vegát, Tersánszkyt a Bethlen-térre plántálni elég merész vállalkozás. Somogyi azzal is megnehezítette a helyzetét, hogy társulatát csupa ismeretlen, többnyire egészen fiatal színészből állította össze.

Első előadásra két nálunk ismeretlen amerikai, Higley és Dunning Emlékezés c. vígjátékát választotta. Pubertásdarab, egy serdülő fiúról van benne szó, aki akkor ébred tudatára, hogy szerelmes a tanítónőjébe, mikor megtudja, hogy a tanítónő a tornatanárt szereti. Fellázad és a tanítónő megbékíti néhány okos szóval.

Enyhén érzelmes darab, kissé konvencionális iskolai humorral, cseppet sem izgalmas, - jó polgári feldolgozása egy témának, amely első irodalmi megjelenéseikor igazán nem látszott polgárinak. Főérdekessége, hogy legfontosabb szerepét serdülő fiúnak kell játszani. A színház szerencséje, hogy talált ilyen fiút Puskás Tibor személyében. Ez a gyerek kész színész, fínom árnyalatokat tud ábrázolni beszéddel, játékkal, lelki változatok kifejezésére olyan eszközei vannak s olyan ökonómiával él velük, hogy el kell rajta ámulni. Kiváncsiak vagyunk, mi lesz belőle.

*

Úgy halljuk, Londonban igen nagy sikerrel játsszák S. I. Hsiung kínai játékát, a Gyémántpatak kisasszonyt, melyet nálunk a Nemzeti Színház mutatott be. A mi közönségünk, a főpróba hangulatából ítélve, nem ért egyet a londonival; elég langyosan fogadta az exotikus játékot. Az angolokhoz közelebb van a kínai izlés, melyet legutóbb a világraszóló kínai művészeti kiállítás is népszerűsített náluk?

Több érzékük van a pantomim iránt, melynek náluk élő hagyománya van? Legvalószínűbb mégis az, hogy az előadás volt más, mulatságosabb, a groteszk elemeket jobban kiaknázó. Akik ugyanis látták Londonban, azt mondják, a közönség végigneveti az előadást. A Nemzeti Színházban alig egynéhányszor hangzott fel szívből jövő, általános nevetés.

Stilizált kínai mozdulatok, melyekben feltünik a kéz mozgásával való játék nálunk szokatlan mértékű alkalmazása. Az egész előadás minduntalan pantomimbe megy át: a mondott szónál fontosabb a mozdulat.

Ezt fokozza az is, hogy kellékek nincsenek, azokat is mozdulattal jelzik. Például: lóháton jön be a szereplő. Ló persze nincs, csak furcsa lovagló mozdulatokkal ugrál be a színész. A lovát oda kell kötnie a fához; egy szolga behoz egy kis ágat, a színész mozdulatokkal jelzi a kötözést. Ennek komikusan kellene hatni, de tudja isten, nem érezzük benne a komikumot. Csak a furcsaságot. És ez így megy végig. Két díszletező szolga lábatlankodik a színpadon, hol előhoznak egy-egy széket vagy asztalt, hol hátraviszik, hivatalos közönnyel.

A közönségről az a feltevés, hogy mindent a szájába kell rágni, egy conferencier, a szereplők bemutatkozása vagy félre-beszélése útján, mert különben nem értene meg semmit. Ez néha már terhes, ha nem éppen bosszantó. Általában az az érzés, hogy a mindenféle stilizált mókák fölöslegesen nyujtják a darabot.

Valami bajnak kell lenni az előadásban: a sok ugrándozásban, össze-vissza forgatott tenyerekben, groteszk mozdulatokban és kosztűmökben nincs elég komikum. Valahol, a rendezés valami ismeretlen résein kifolyt a jókedv. Vagy bennünk, közönségben van a hiba? Bennünk nincs elég ártatlan derű mindennek élvezésére? Túljózanok volnánk?

A naiv, egyszerű mesében sem érezzük a poézis üdeségét. Az egész csak játék, de olyan játék, mely nem kényszerít arra, hogy beleelegyedjünk. Minduntalan azt érezzük, hogy a színészek furcsa mozgása nem kifejezi, hanem takarja a mesét. A végén olyasformát gondolunk, hogy szemünket jóllakatták, de az agyunk és szívünk éhen maradt.

A színház roppant munkát végzett a színészek betanításával. Minden mozdulatot külön be kellett gyakorolni a színészeknek, beleélni magukat a szokatlan játékstílusba és beszédmódba. Amit végeztek, elismerést érdemel - ők megtették, ami tőlük telik. Pontosan összejátszanak, a stílusból sohasem esnek ki. A beszédben esnek csak bele néha természetes hangjukba. Az élen természetesen Bajor Gizi áll; ő mestere a pantomimnek is. Végig bírja a naivan stilizált beszédmódot, a mozgásában mindig ott van a báj. Vannak pillanatai, mikor elragadó. Partnere Uray Tivadar is jókedvvel csinálja dolgát, könnyed, fürge és kifejező.

Mellettük legnagyobb sikere Várkonyi Zoltánnak van a conferencier-szolga szerepében, ügyesen és kellemesen mondja mondókáit. Egy-egy jelenetre való szerepében igen jó groteszk figurát nyújt Gabányi László és Ungváry László. A színészek - sokan vannak a színpadon - megteszik a magukét, szívesen és jól komédiáznak - természetesen azonban nincs az az akrobata-nevelésük, mint a kínai színészeknek, a játékuk nincs olyan közvetlen közel a komédiáskodáshoz s mindig megérezni rajtuk, hogy ez a játékstílus náluk csak alkalmi tréfa.