Meleg vonzódása Vörösmarty Csongor és Tündé-jéhez ennek a költői mesének éppen szimbólikus, problematikus forrásaiból merít. Az ember tragédiájá-nak a végtelen történeti térbe ható spekulativ gyökereit sohasem akarta elvitatni. És méltatói róla magáról is megállapították, hogy a Sunt lacrimae rerum költőjének legbensőbb jelentősége barokk képzetcsapongás és problematikus elmélyedés egybeforradásában van.

Legtörzsökösebb irodalmi értékeink külföldi révbejutásának nehézségeit talán leginkább abban a körülményben kell keresnünk, hogy a népi és a problematikus szemlélet ritkán lép szimbiózisra egy és ugyanazon költő műveiben. Pedig, ha a nyugati népek idegen költészet felé orientálódnak, elsősorban ezt keresik. Ez a szimbiózis tárul eléjük Peer Gynt norvég néphagyományokból merítő és mégis az emberi sors örök, megoldatlan problémáiba hatoló vándorútjában, ezt jelenti nekik Gogolj, Tolsztoj és Dosztojevszkij oroszainak vergődése is: a nyugati nyelvekre fordított orosz néplélek általános emberivé válását.

Nálunk ez a kettős hatás többnyire külön-külön jelentkezik és amikor a Nyugat figyelme először fordul a környező Kelet népköltészete felé, nem jelentkezik még egyik sem. Herder népdalgyüjtő buzgalma számára parlagi föld maradunk és az az Európa, amely lelkesedve fedezi fel a szláv népköltészetnek még hamisított termékeit is (l. a cseh irodalomnak a königinhofi kézirattal összefüggő problémáját), a mi költői hagyományainkról nem szerez tudomást.

A tizennyolcadik század utóljának magyar irodalmi ébredése is a mi külön ügyünk marad, Csokonai, Berzsenyi, de még Vörösmarty neve is alig terjed az ország határain túl. A magyar költészet felé politikai mozgalmak fordítják először a külvilág figyelmét. Petőfi népszerűsége a világ minden tájékán főleg ilyen politikai mozzanatokból ered. Exótikumot ünnepelnek benne, a szabadság, a puszták naivlelkű, kissé primitiv dalnokát, a magyar Körnert, a magyar nyelvre fordított Lenaut.

Gyarló fordítások egész légiója gondoskodik arról, hogy a vajúdó problémák, a későbbi lehetőségek forradalmi lázba és vérbefúló ifjú költője szóhoz ne juthasson. Néhány évtized multával megjő ennek a felületes Petőfi-kultusznak az elmaradhatatlan reakciója. Az 1923-i centenárium alkalmával már komoly német és francia lapok cikkei tanuskodnak arról, hogy a szabadságharc napjaiból Nyugatra szüremlett Petőfi képzetével a mai Nyugat vajmi keveset tud kezdeni.

Nem érdektelen a mult század egy másik magyar klasszikusának, Madáchnak külföldi sorsa sem. Hogy Az ember tragédiája csak kisebb-nagyobb zökkenőkkel, csak rövidebb periódusokon belül érvényesül a hazai határokon túl, mint utoljára Mohácsi Jenő fordításában a Burgtheater színpadán, noha szemünkben ez a mű domborítja ki legpregnánsabban irodalmunk nemzetközi jellegét, annak mindenekelőtt az az oka, hogy Madách alkotása minden ízében problematikus ugyan, de nem sajátos népi vagy klimatikus feltételekből sarjadzó költemény. A külföldi olvasót éppen a nemzetközi irodalmi analógiák felszínes látszata téveszti meg és kedvetleníti el.

A témaszövés külsőségeinek a Faust-ra emlékeztető motivumai, mint a kezdő jelenet arkangyalegyüttese, a tanuló szerepe a Kepler-jelenetben, vagy a Föld szelleméé a légűr-színben mind ilyen mimikri-hatásúak. Ehhez járul, hogy az a Faust-rajongó, aki Lucifernek inkább csak a dikciójára, mintsem az egész alak jelképes jelentőségére ügyel, úgy véli, hogy őbenne is Mefisztó sematizált, fanyarrá vált képmására lel.

A mult század végebeli magyar irodalom kissé nyárspolgárias üteme - különösen abban az időben, amikor odakünn már a naturalizmus és a szimbolizmus járta - nem jelenthetett túlságosan élénk ösztönzést idegen országok számára. Jókai érdemeit a huszadik század elejének forradalmi költői határozottan lebecsülték ugyan, de azért a "magyar Dumas pere" páratlan elterjedtsége ellenére sem válhatott a magyar költészet reprezentáns hírnökévé. A magyar mult nemzeti öntudatra, nemzeti ellenállásra hangolt költészetéből hiányzott az a természeti és emberi mélységekbe ható közvetítő hang, amely feléje terelhette volna Európa figyelmét.

Amikor azután az utolsó századforduló éveiben költői vitalitásunk sok eredeti színnel, de egyúttal európai köntösben újraéled, már állandósultak a kölcsönös közeledés atmoszférikus nehézségei, odakünn akárhányszor süket fülekre találunk, - a zsurnalisztika, bohémség, hajlékony színpadi érzék csatárjai veretlen rugalmassággal törnek előre és árnyékolják be irodalmunk nehezebbvértezetű harcosait. Ilyen légköri gátlások legyőzése éppenséggel nem könnyű feladat és a siker számos véletlen körülmény, mint az alkalmas kiadó, az alkalmas közönség és az alkalmas időpont összejátszásán mulik.

Több nyomós szempont szól amellett, hogy ez az áttörési kisérlet Móricz Zsigmond erdélyi trilógiája esetében sikerülhet. Zsolnay eddig számos kiadványával a szerencsés szimatú kiadók közé tartozott és talán ezúttal is helyesen érezte meg, hogy Erdély hőstörténete, a Báthoryak és Bethlen kora eleven világtörténeti vonatkozásaiban éppen most tarthat számot a művelt Nyugat fokozott figyelmére.

Jellemzésének nagyvonalúságában, epikai távlataiban és mélységében ez a trilógia Sigrid Undset Nobel-díjas regényeire emlékeztet, de sok tekintetben merő ellentéte is: az északi patriarchális, klastromi, hol szilaj, hol meg szenvelgő középkor helyébe a vajúdó középeurópai újkor színekben, indulatokban, hagyományokban leggazdagabb, tarkanépű földjére visz, ahol a harmincéves háború keleti peremén egy bölcs fejedelem égisze alatt a káoszból halkan csendülnek fel az eljövendő békésebb, humánusabb világ távoli akkordjai. Sok van Móricz költészetében abból a népi-problematikus kettősségből is, amivel eddig a Nyugatnak annyiszor adósai maradtunk. Általában kevéssé csábít bennünket az asztrológusok mestersége. De ezúttal szívesen hiszünk a horoszkóp kedvező jeleinek...

Erényi Gusztáv