Gyermekek voltunk mindaketten; de kettőnk közül ő volt a felnőttebb gyermek. Ő volt az aki nem báva elképzelésből és ifjui ábrándból indult ki, hanem az eleven és forró valóságból, amelyhez különösmód a társadalmi konvencióknak több közük van, mint a puritán igazságnak és logikának. A megállapodott, s megállapodásszerü emberi életformák, amelyeket legszebb költeményei később a lét mélységeinek, szerelemnek és halálnak eszméivel is társítani tudtak, olyasminek tűntek föl előtte, mint a versek rímei.

A rím néha fontosabb mint a tartalom. Igy fogadta ő el a konvenciókat és külsőségeket, s nem kereste hozzájuk az erkölcsi vagy értelmi igazolást. Álláspontja egy költő álláspontja volt. Míg én már akkor is dugdostam magamban egy szemernyit abból amit ő utolsó idejében kissé megvetőleg homo moralisnak nevezett.

Egyek voltunk az arisztokrata és művészi világnézetben. De arisztokratizmusunk külömbözött: én mindent az egyén erejére és érdemére akartam építeni. Toronybavonulásom egyuttal ítéletet jelentett, a logikátlan és csunya világgal szemben. Biró fia voltam s véremben az itélkezés. Az ítélet jogát követeltem a költő számára; sohasem tudtam belenyugodni abba amit eszem vagy igazságérzetem nem szentesített. Mindezt ő naivságnak érezte volna; s a köztünk lappangó ellentétet élesen kihozta egy évtized mulva a háboru nagy lelki megrázkódtatása.

Ő épenugy íszonyodott vérontástól és barbárságtól mint én. De elfogadta, mint az élet tényét, mely ellen hiába volna a lázadás. Hozzátartozik a nagy képhez és témához: ő csak szemlélő és ábrázoló lehet... Sőt volt talán művészlényének egy szöglete, egy rejtett ideg mely önkénytelen még élvezni is tudta az uj világosságot amit a rettenetes események az emberi állat természetrajzára derítettek. Ahogy a művész élvez egy erős színt, vagy a klinikai tanár egy jellegzetes "szép" kórképet.

Semmi sem lehetett volna idegenebb neki, mint az én iszonyom és lázadásom, ki sohasem voltam hajlandó megbékélni egy ténnyel, (vagy épen még értéknek is látni) csupán azért mert tény. Ezzel az ellentéttel sok minden összefüggött, még irodalmi izlésünk is. Az ő nagy példája s választott istene Shakespeare volt. Engem nyugtalan hajlamaim Dante felé vontak. Milyen ellentétes eszmények! Övé az ezerlelkü: aki tárgyilagosan gyönyörködik szépben és rútban, jóban és rosszban, erényben és bűnben egyformán; nem is kíván eligazodni az élet őserdejében; ábrázol egyedül az ábrázolás kéjéért s személyileg szinte el is tűnik: véleményeit, rokonszenveit még sejteni sem lehet...

Enyém a lirikus, a szenvedélyes és intellektuális; aki pártállást vállal és ítélkezik, matematikai rendbe szeretné szoritani a zürzavart s minden igazságtalanság felháborodással tölti el; a gyakorlatot sohasem hajlandó az elmélettől különválasztani, s személyileg is kiveszi részét a küzdelemből, melynek végén a számüzetés mostoha asztala vár. Igy követeltem én is a költő számára azt a természetes, minden embert megillető jogot: küzdeni a jóért vagy a rossz ellen, még ha a küzdelem balgának, donkisottinak látszanék is, vagy annál inkább!

Kettőnk közül ő volt a fölényesebb, a józanabb, s bizonyos tekintetben mégis a hősiesebb is. Hívebb az író hivatásához s keményebb és mozdulatlanabb az őrhelyen amely a kultúra őrhelye volt, noha ő kultúra helyett talán inkább csak mesterséget mondana. Én azonban sohasem voltam tőle oly távol mint akkor. Elhidegülésünk már régebben kezdődött, s talán egyszerü visszahatása volt annak a szerelemhez hasonló szenvedélyes barátságnak, mely ifjuságunkat összekötötte.

Soha zsendülő szellemek nem bámulták egymást lelkesebben mint mi, s induló költőtől nem lehetett volna többet és nagyobbat várni, mint amit én vártam őtőle. Ő pedig a forró, közös évek mértéktelen magasratörése után, mintha hirtelen leszállította volna igényeit, előkelően kiejtve kezéből a súlyosabb értékeket. Könnyü és kicsi dolgokkal látszott megelégedni, kinálkozó, tetszetős hangulatokkal, érzelmes rajzokkal és játékokkal, puskini szinezésü halk és elegáns vázlatokkal.

Ez elég volt hogy nevet és népszerüséget szerezzen számára a finomabb olvasók körében, de előttem szinte árulásnak látszott. Hogyan, ez lenne ő, kin azelőtt avval szoktam csufolódni hogy semmi sem elég jó neki ha nem legalább kétezer méter magas és örök hó nem fedi? Ugy tünt föl nekem hogy hütlen lett nagyratüzött céljainkhoz, s olcsó sikerekkel éri be. Szerénység volt ez? az alkotó óvatossága, aki lassan épit könnyü anyagából, mint a pók a legkisebb körökön kezdve? tartózkodó előkelőség mely nem megy tul a saját portáján? uri dac, a többretörő s erőszakosabb pályatársak igényeivel szemben vagy fölényes közöny, mely az irodalmi törekvésben is donkisottizmust lát? Legyenek mások vatesek, a nemzet prófétái, a magasságok légtornászai!

Ő megmaradt a fiatal és pompás ujságiró s gyermekemlékeit csengető dekadens poéta szerepében. És pedig minden tüntető halkság és visszavonulás nélkül. Hisz igy is tudott elérni sikereket, nem csekély népszerüséget, komoly hatást közönségben és irók közt egyformán. Kialakitotta stilusát, külön modorát és légkörét, melyet poétikus külsőségekkel, enyhe pózzal is hangsulyozott, tintája szinével, nyakravalója formájával, rímeinek tüntető mesterkéltségével.

Én ezt nem tudtam megérteni. Én a költészetben mindig maximalista voltam, alig képzeltem költőt aki nem a legnagyobbat akarja amit tud, csodálkoztam e hanyag ujjgyakorlatokon. A szenvelgő, könnyü versek, hevenyészett műforditások szinte fájtak tőle. Azonkivül mind jobban gyűlöltem a pózt, s nem akartam belátni hogy a póz gyakran az őszinteség egyetlen lehetséges formája.

Ez talán visszahatás volt saját ifjatag pózaimmal szemben: bántott minden ami készakart, modoros, tüntető. Tuljó rímei is kedvetlenitettek. Mi szüksége ezekre az olcsó ékszerekre? Én is szerettem a rímet, de csak ha ugy nő ki a sor végén, magától, mint az ágon a virág. Első novellái sem tudtak megkapni. Prózája művészetét meglátni nem volt még szemem. A prózától azt kivántam hogy mondjon valamit; ő pedig szinte kéjelgett a témák jelentéktelenségében, amiben én csak szegénységet láttam.

De egyszerre a költő nőni kezdett. Egynéhány verse, a Hitves, a Boldog, szomoru dal, az Ádám fiam utravalója váratlanul lelkembe zengett, mint a hirtelen megkondult harang. Déli harangszó volt, az emberélet szomoru teljében, mely már eszünkbe juttatja a halált. Ezektől a versektől alig tudtam szabadulni, csengésük elkisért az ágyba, a félálomig, ezeknek ütemére jártam az utcán, ezeket mondogattam kedvesemnek. Régi barátom megint velem volt, ha csak szellemben is; mert egyébként keveset találkoztunk.

Néha együtt mentünk egy-egy felolvasó útra, s ilyenkor a vonaton a költészet mesterségbeli kérdéseiről beszélgettünk, a vers válságáról, ami a levegőben volt, s őt épugy izgatta mint engem. Ő ekkor egy könnyed mozdulattal egyszerüen eldobta a rímes és mértékes formát, mely mindaddig oly fontos volt neki, s megpróbálta szabadversekben fejezni ki magát. Ez nem adhatott igazi megoldást, s a Szegény Kisgyermek költője mindinkább a prózairásra tért át. Egy nap elhozta hozzám Pacsirta cimü regényét, kéziratban. Most fedeztem fel benne a magyar próza nagyját.

A regény a Szegény Kisgyermek helyszinét és levegőjét idézi vissza. De elhagyva mindent ami a régi versekben olcsónak látszhatott. Puritán, szinte sivár igazsággal... És mégis költőien; ami a nyelv különös mágiáját mutatja. Nincs ebben a nyelvben semmi lirai! Csak a szokatlan pontosság és jóhangzás a mondatok szabatossága s a szavak tisztasága - hiánya mindennek ami henye, bősége mindennek ami jellegzetes - ezek árulják el a versen iskolázott irót. Aki tudvalevőleg a legjobb prózairó. Azonban nem cél itt irodalmi méltatást csinálni. Én is irtam prózát, s az én prózámnak is használt valamit a vers palaestrája.

De külön tanulmány tárgyává tenni a próza titkait, mint egy különös versforma titkait: ki csinálta ezt más őkívüle magyar? Flaubert jut eszembe, vagy régi francia akadémikusok, latin retorikusok, klasszikusok... A költő fegyelme nem volt elég erre: a stiliszta szakfegyelme kellett, a tudós fegyelme, a nyelvész fegyelme. És mindehhez az ujságiró külön fegyelme, mely bátorságot ad, a könnyü munka gyakorlatát, és megszabadit a naiv sulyosságtól, az ostoba komolyságtól... Kiben van mindez együtt?

Magyarországon nem volt meg senkiben. Csak ha az ő prózáját olvasom, csak akkor érzem meg milyen mélypontra sülyedt mai irodalmunk nyelve, micsoda Csáky-szalmája ez, milyen bűnösek a stilus körül még legjobb íróink is. Én egy csöppetsem vagyok purista, nem hiszem hogy az egyes nyelveknek önmagukba kéne zárkózniok, nem egyszer vitatkoztunk vele erről. De az ő fanatizmusára szükség volt: hogy eszméltessen! Egyetlen fanatizmusára ennek a fanatizmus nélküli munkásnak - a szerszáma iránt! Ez valami ami józan és érdemes; nem lemosolyognivaló nagyratörés és donkisottizmus. Munka. Mesterség. Művészet. Kifejezni az életet, az imádandót és veszendőt, türelmesen, szerény darabjaiban, egyszerüen és hivalkodás nélkül. Próza.

S a prózának ez a művésze mégsem igazi prózairó. Szive a vershez vonta, a vers sorsa izgatta őt, a versköltőket érezte vetélytársainak. Még a prózában is a vers isteni könnyüségét, tökéletességét és tartalmatlanságát kereste. Boldog iró aki a gondolat keserves sulyosságából mindig csak épen annyit tart meg amennyire szüksége van hogy az ár el ne kapja hajóját; s nem kockáztatja a gyönyörü futást s tökéletes lengést valami otromba sulytöbblet terhével! Kifejezni az életet, igen; de nem az Életet, nagy É-vel; s a hangsuly inkább a kifejezésen van.

Feloldatlan rögök nincsenek őnála, se nehézkes magyarázatok. Ahogy a versben a rím hozza a gondolatot... Édes Annának gyilkolni kell, nem valami bonyolult lélektani tétel kedvéért, csupán a regény irama kedvéért. Az élet igazában megfoghatatlan. Esti Kornél ellensége a mélységnek, s többre becsül egy könnyed és üres, de tökéletesen megcsinált hirlapi cikket valami mély költeménynél vagy töprengő tanulmánynál.

Pedig súlyos és töprengő időket élünk, a céltalan és boldog lengések aranykora lejárt, még a versek is tele vannak gondolattal és szándékokkal. Esti Kornél borzadva látja az izlés hanyatlását, a politikai és társadalmi jelszavak elharapózását a versekben, a világnézettel űzött szélhámoskodásokat, zseni-pózt, a magyar sors és az emberi műveltség veszedelmein való céltalan és színészkedő mellveregetést. Ő gyűlöli a vateseket, s károsnak és rombolónak érzi a fő-fő vates mindent elöntő hatását, aki pedig nagy költő, a legnagyobb, Ady Endre.

Miért éreztem én magamat bántva, miért kellett tollhoz nyulnom és visszabántanom őt, mikor - igazában híven önmagához, mert álláspontja kezdettől fogva ugyanaz volt, s az őszinte irástudó bátorságával a közvélemény terrora ellen - kimondta véleményét a nagy költőről akit ő nem tartott oly nagynak? Valami mély ellentét szólalt meg itt is közöttünk, vagy csak az igazságtalannak tudott kritika ingerelte föl amugy is rossz egyensulyu idegzetemet?

Sok-sok ideig nem érintkeztünk azután, s bizonyos hogy Esti Kornél szavai sokszor keltettek bennem ellenmondást, olykor belső tiltakozást is, noha művészetét mindig jobban bámultam, s írásait elbűvölve kényszerültem élvezni. Az elegáns és népszerü rímelőből, fiatalságom első barátjából, szemem előtt lett nagy iró és költő, ahogy már akkor tudtam hogy az lesz; de nem épen olyan amilyennek akkor jósoltam és képzeltem volna a jövőről alkotott ábrándokban.

Nem mentünk egymás mellett, mint "szellemi ikertestvérek". S hiába ujitottuk meg a régi barátságot, nem találtuk többé az utat egymáshoz. Őt könnyü vitorla vitte a gáncstalan művészet sima hullámán, az én hajómban pedig meggyült a szomoru sulyag, amelyről Esti Kornél oly megvetőleg beszél. A gondolat, a mondanivaló egyre keményebb terhe, mely ott ellensége a művészetnek, ahogy ő értette a művészetet.

Az utolsó műveiben neki is belopózkodott művészetébe egy súlyos és kemény gondolat. Oly súlyos és kemény hogy egy másik magyar költő egykor hősnek mondta aki ezt a gondolatot agyában viseli. Nem volt már a téma mindegy neki: volt valami benne amit különösen és minden áron ki akart mondani. Itt nem csak a kifejezés tornája érdekelte. S most ugy tűnik föl mintha ennek a gondolatnak csirája kezdettől fogva benne ült volna lelkében.

Lassan nőtt föl, mint egy rettenetes embrió; ha jelenlétére gondolok, egyszerre más szinben látom minden irását, ifjusága dekadens rímeitől kezdve egészen a végső novellák cinikusan ható hitetlenségéig. Egész életműve mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelyben ez a gondolat megérik és kiteljesedik: a halál gondolata. Imádta az életet minden kis jelenségében, minden legapróbb borzongásában; ezeken kivül csak a Semmit hitte.

Ez volt a sötét háttere könnyüségének, művészete boldog céltalanságának: mert semmi sincs ingyen. Imádta az életet és félt a haláltól már kora ifjuságától kezdve. Képzeletét delejes erő vonta a sötét partok felé. Művei tele vannak orvosok és betegek rajzaival. Most egyszerre maga is ott állt a határon. Mily soká kellett ott állnia, s belenéznie a sötétbe. Rettenetes küzdelmet vivott a Rémmel! Lélekzetfojtva figyeltük, önzően, mert magunkra gondoltunk. Utolsó versei, melyek a magyar költészet csúcs-alkotásaihoz sorakoznak, mindenkinek a saját haláláról énekelnek.