Egyszer azonban a könyvek is megjönnek. Elrémülve számolom a csomagokat, nincs ennek soha vége! Mikor is gyüjtöttem őket? - ötven-hatvan vételre emlékszem, pedig alig van köztük ajándék. Felrémlik néhány szombat esti üzletzárás, az elnéző boltos a hátsó ajtón engedett ki, ilyenkor volt is nálam pár könyv. De a könyvek alapjában véve mégis csak alattomban gyültek össze; már-már elborítanak s én mindig csak ötven-hatvan vásárlásra emlékszem! Félek, hogy az államokra s társadalmakra is áll ez a gyanutlanság.

Gyűlnek a változó élet erői s a megkövült érdekközösség azt hiszi, hogy alig vétkezik, holott mindennap bűnbe esik. Ha ennyire gyanutlanul gyüjtöttem a nyakamra e könyveket, mennyivel gyanutlanabb a hatalom a maga bűneiben! Mikor, hol, hányszor követett el hibát a Stuart-ház, a versaillesi udvar, a második császárság, a cári helytartóság, a német köztársaság? Fogadom, hogy ezentúl jobban számontartom a vásárlásaimat, csak aztán Európa is jobban számontartsa a maga hibáit!

Ha ugyan lehet egyáltalában vigyázni. A könyvek némely gazdánál maguktól szaporodnak. Beköltözésünk másodnapján még híre sem volt könyvnek, ládákban háltunk, bőröndön ebédeltünk. Harmadnap a nyakkendőim közt találtam Saint-Pierre abbé Örök Békéjét, negyednap a kalapomban volt Márai regénye, ötödnap a talpas poharak közül halásztuk ki Miczkiewicz misztikus verseit. Takaros kis kézikönyvtár várta a derékhadat.

Ennyi könyvet nem is lehet egy életben elolvasni. Be is vallom: én gyüjtés közben inkább hatalmi ösztönnek engedtem, a birtokbavétel izgatott. Kávézgatva, lassú gyönyörrel vágom fel a könyveket - azért is vásárolok inkább fűzött franciákat, amelyek a polcon kevesebbet mutatnak, de birtokbavételük érzékibb örömmel jár; - végigböngészem a tartalomjegyzéket, névjegyzéket s főleg a bibliográfiát, mert onnan tudható meg, hogy mit érdemes még ebből a tárgyból beszerezni.

Nem vagyok jobb, mint Casanova, ki egy remek magyar novellában, (szerzőjét sajnos elfeledtem), megszáll egy zúgvároska fogadójában, tüstént szemet vet a szurtos ágyazó cselédre és sietve naplójába jegyzi: 847 szám, tündérszép leányzó a Fehér Sas fogadóban. A lány azonban elmarad a légyottról s a lovag másnap őrjöngve húzza ki nevét a naplóból. Még mindig csak a 846-ik nőnél tart!

De talán mégsem vezet pusztán ez a mohóság. A szívtelen ember gyakrabban gyöngéd, mint a jószívű, aki tapintatlanul s rendszerint rosszkor árasztja türelmetlen jóságát a világra. A könyvekhez való viszonyomba sok igaz gyöngédség vegyült, néha azért vettem meg egy-egy könyvet, mert az egykorú kötést féltettem a kirakatra tűző naptól, máskor egy otromba antikvárius zsinegjétől szabadítottam meg egy elejétől végig olvashatatlan német romantikust. Pedig ki tudja, milyen jó ember az antikvárius? Ilyen esetben csak a magamfajta szívtelen ember ön-melegítő, görcsösen tudatos gyöngédsége mentheti meg a könyv-áldozatot.

Egy másik gyöngéd öröm könyvtárrendezés közben ér s erre most különösen sok az alkalom. Végre egymás mellé költöztetem a titkos vonzalmakat! Magamnak is csak súgva súgom s inkább csak arcom belső fényével árulom el, hogy Yvette Guilbert emlékirata Toulouse-Lautrec illusztrált életrajza mellé került. Nem volt közöttük semmi.

Egy csúnya ember rajongott egy csúnya asszonyért, a füstös orfeumpáholyban könyökig érő fekete kesztyűjéről vizionált s az énekesnő néha meghívta ebédre a lepcses szájú szörnyű gnómot, minden idők legnagyobb rajzosát. "Ültetési" ötletem - mert úgy éreztem, mintha egy ünnepélyen egymáshoz ültettem volna őket - napokig szüntelenül foglalkoztatott; vajjon észrevették már egymást?

Tűnődtem reggelenként a hivatalba menet s lassan abba a veszedelmes lelkiállapotba ringatóztam, amellyel Gerard de Nerval halálosan visszaélt s egyszer még talán nekem is erőszakos halálomat okozza: játékos önszuggesztióval visszaúsztam az időben s századvégi alakban testesítettem meg magamat, Toulouse-Lautrec és Yvette Guilbert kortársaként. A hivatal kapujában már keskeny fekete szakállt viseltem s kissé szűk cilinderben, körgallérosan néztem az első sztepp-táncot a Moulin Rouge előcsarnokában.

De még ha valamennyi könyvet olvastam volna is, akkor is leperegtek volna rólam. Világéletemben olyanok tanítottak és neveltek, akiket nem szerettem vagy akiktől féltem: idegsokkos tanárok, besúgó osztálytársak, rideg fölöttesek, hazúg pályatársak, lovasvadászatok és a nők. A könyveket szerettem, alig emlékszem olvasatlanul töltött napra, tőlük tehát nem tanultam. Sohasem értettem pl. a barátomat, aki szerelmeit az olvasmányaihoz igazította. Angol grófkisasszonyba szeretni csak azért, mert bölcsész létére a londoni ösztöndíj fejében Artur királlyal foglalkozik!

Rendszerint úgy sétálok át a könyvön, mint meleg nyári délután egy flamand székesegyházon: a Rubenseket függöny takarja, egy asszony sikálja a kőpadlót, a kapuban gyerekek golyóznak s végül örök emlékül éppen az a ferde fénysáv marad, amit az ember nem is látott a látogatás alatt. Van például a könyvtáramnak egy része, ahol a szakirodalom áll, a "hasznos tudomány", hogy Russel kicsit fitymáló szavával éljek. Noha ezek a legdrágább könyveim, a helyüket mindig idegen testnek éreztem.

Nem lehet átsétálni rajtuk, olvasás közben papírért, ceruzáért futok s megpróbálok végére járni a rejtélynek, mely a jámbor szak-szerző szerint "nyilvánvaló tehát", meg "a képletből következik". De már a jó Charles Lamb megmondta, hogy sok idegen test rejtőzik könyvalakban: udvari almanach, címjegyzék, zsebkönyv, főkönyv, tudományos értekezések, Hume, Gibbon, Adam Smith, stb. művei. Ezek olvashatatlanok. Szerinte a leggaládabb rászedés, ha egy népesedésről szóló közgazdasági értekezést egy Erzsébet-kori drámaíró sokat sejtető kötésébe rejtik!

*

Egy legény segít a rakosgatásban. Két elemit járt, aztán kiverték libapásztornak a tanyára. A katonaságnál pótolt ugyan valamit, de ez a sok könyv mégis csak reménytelenül megközelíthetetlen néki! Félve puhatolózom s van okom félni: már Petőfiről sem hallott. Mindennap elmegy Arany szobra előtt s szinte könyökével súrolja a táblát, amely Petőfi lábnyomát hirdeti a Múzeum lépcsőjén. Egyszer sem olvasta el a felírást; tábla, szobor az urak dolga, ma inkább, mint valaha. Amelyiket pedig kitaníttatják, beleőrül az osztály-cserébe vagy feneketlenül elaljasodik. Az aljasokról nálam több hozzáértéssel írt Illyés a Puszták Népében.

Én a másik fajtát ismerem, a tébolyult különcöt, értelmes parasztok megháborodott fiát vagy unokáját, aki az iskolás műveltségtől megzavarodva, az eleve elrendelés erejével menekül egy kétes őserő-mítoszba. Sokat ismertem közülük. De ugyanakkor sok franciáról tudok, akik kölyökkorukban még segítettek apjuknak a szántásban, polgári pályájukon nem őrültek bele a szövevényes francia kultúrába, ellenben jó egészséggel viselték a köztársasági elnökséget.

A baj nyitja tehát nem az, mintha a parasztivadék önálló népi műveltség nélkül megfullna; nem igaz, hogy nemesi-polgári műveltségünkben annyi az osztályönzés és elsietett átvétel, amennyit az ősi pusztai ösztön eleve visszautasít. A francia műveltség sem tiszta tenyészet: szövevényéből nem lehet kibogozni a főnemesi, polgári és paraszt hagyatékot, mégsem árt meg azoknak a parasztivadékoknak, akik osztályváltás közben megszerzik.

A gyakori magyar kultúrtéboly valódi oka más. A francia, de még a német, sőt osztrák parasztivadék is azért szerzi meg osztályfölötti, oszthatatlan műveltségét, hogy nagyobb arányérzékhez szokva igényt emeljen nemzete sorsára. Sohasem kellett ezért urakkal alkudoznia; már az iskolában megszokja, hogy felhasználják s számontartsák az erejét. A magyar csak eszeveszett ellenszegüléssel használta fel legjobbjait s ki tudja, talán éppen ez volt az ereje.

Ha minden nemzeti lét történelmi lecke, a magyaré történelmi rejtély s legnagyobb rejtélye éppen az, hogy következetesen rosszul gazdálkodott a tehetségeivel. Mert a tehetség mindig osztályt cserél s mi ezt az osztályváltást következetesen elrontottuk egy szemhunyorgató, tegeződő alkuval. Aki ráállt, elaljasodott, aki visszalökte vagy akinek nem kínáltak alkut: író, elvetélt tehetség, hóbortos magyar lett.

Nem a népi műveltség hiánya miatt bolondultak bele nadrágos mivoltukba a parasztivadékok, hanem mert ködös rosszsejtelmek közt - s éppen ezt a rosszsejtést szerezték meg a műveltségből - rájöttek, hogy a nemzet sorsának édes-kevés köze van a szerzett műveltséghez. Bécstől nyugatra s amint most Németh László romániai naplójában olvasom, a Kárpátoktól keletre is minden kormányzat mindig elég demokratikus volt ahhoz, hogy a minden rendű és rangú tanult embereket legalább is Ťkonzultatívť, meghallgatandó elitnek tekintse.

Nagy fenntartásokkal még a régi monarchiára is áll ez. A magyar értelmiség - hacsak nem hordott a vérében elegendő városi szkepszist - eszeveszett mitoszokkal, tragikomikus önimádattal csillapította szégyenteljes csalódását az osztályváltásban s tehetetlen dühével ama műveltség ellen fordult, amely önön nemzeti meddőségét leleplezte előtte. Tébolyult parasztgőgbe menekült az idegenné vált műveltség elől, holott a valóságban nemzete vált idegenné, a nemzet, mely a műveltséget akár főnemesi, akár polgári, akár paraszti legyen, csupán a híres alku után veszi tudomásul.

Kár a fényűző kultúrát szidni, főnemesinek, körútinak vagy Isten tudja minek gyalázni, mikor a különbség csak annyi, hogy a parasztivadék kevesebb sztoicizmussal törődik bele a társadalmi számkivetésbe, de éppen olyan keveset tesz ellene. Volna csak az iskolázott orosházi parasztfiú a nemzet természetes elitje s ne kéne eleve parasztnovellistának készülnie vagy őserejű röplapot szerkesztenie, nem vesztené eszét az osztályváltásban s éppen olyan hideg fővel olvasná a világirodalmat, mint az, aki ükapja óta gyakorolja a három- vagy akár ötnyelvű olvasást. Mindezt Ady egész pontosan tudta, én csak a versek igazát ismétlem el halovány prózában.

Mit akarunk hát? A látnok előttünk járt, ötven évig sínylik még az idegeink az idegbaját. Legtovább nézte az örvényt, legjobban szédítette, mi csak ködképébe kapaszkodva állunk a pallón. Hallgassunk a nemzethalálról: még hallszik az ő nagy zokogása. Akkor hát nyilván eleget tanultunk ahhoz, hogy széljegyzetezzük összes műveit, a magyar Jelenések Könyvét? Szívesen elhinném ezt magunkról, ha könyvtáramban most történetesen egymás mellé nem került volna a reformkori irodalom töredéke. Milyen megsemmisítően sok ez a parányi rész!

Ha Tessedik Ferencz, Bölöni Farkas Sándor, Pulszky Ferencz, Szemere Bertalan, Fábián Gábor, Szalay László, Eötvös József, Trefort Ágost, Wesselényi Miklós, Széchenyi rendezettebb Európában jártak is s nem kellett a mai világnézeti válságok közt bukdácsolniok, a harmonikus külföldi állapotokról való véleményükből is arra jut az ember, hogy érettebb fővel állnák a mostani zavart.

Nem kívánom a magunk kárát, nem kínálok helycserét az időben: mi álljunk a helyükön, ők a mienken. Európa mai sülyedéséért nekik is fizetni kéne, ahogy mi fizetünk, de amint a nyelvük tisztább s világosabb volt a mienknél, valószínüleg világosabban látnák a magyarság helyzetét a mai válságban.

Megvert, szegény nép vagyunk, alig élő szegény nép voltunk abban a korban. Csak a külföldi példa volt más: könnyebben követhető. Magabiztos, nagy században éltek, a polgári hatalomvétel már megelőzőleg megtörtént, pontosan tudták, honnan sugároznak az eszmék. De az eszmékért akkor is csak vívódni kellett, titkosrendőri hálózatban utaztak, szanaszét hamvadó torlaszok füstölögtek, tömegével csaptak el nem tetsző tanárokat. Sokféle sugalmazással tértek haza, úti emlékeikből mégis egyféle bölcseség szól.

Dönteni, választani, válogatni, vállalni akkor is kellett s ezt érettebb ítélettel végezték, mint ahogy végeztük volna mi. Talán igaza van egyik írótársamnak, hogy az érettség mindig attól az érzéstől függ: van-e ránk szükség? Ők ebben még biztosak voltak. De mi lesz velünk s mire készülünk mi, ha már a próba előtt tele vagyunk személyes sérelemmel és siralmas ütődésekkel, holott a próbát az a nagy, erős nemzedék sem állotta ki?

Közben a legény rakja a könyveket. Értelmes ösztönű ember, mert hiszen csak ösztönével osztályozza a német, francia, angol, olasz könyveket. Alig ejt hibát; úgy tereli a könyveket, mint a puli a nyájat. Jó volna tudni, ami bennük van, jegyzi meg.

Ráhagyom. Jó volna nekem is tudni. Felét sem olvastam. Talán még szomorúbb volnék, mint most, olyan szomorú, hogy megfagyna tőle a gondolatom.

Cs. Szabó László