S az akkor oly idegen Horácz is válaszolt a félelemre, ahogy Berzsenyi szörnyű félelmeire is csak válaszolt.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz.
Légy víg, légy te okos; míg lehet, élj s örülj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül.
Mint a nyíl s zuhogó patak.

Mert kérdés nem maradhat válaszolatlan. S ha felelet jő, akkor a lélek

Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé úszó sasokkal.

*

Berzsenyi kérdezett s Horácz válaszolt. Mert Horátius bölcs, Berzsenyi menekülő. A válasz, az elképzelt élet "vágyálma", ahogyan ma mondjuk, sokáig segíti a költőt a lélek szakadékai közt s versein a vágyott, de tőle távoli eszme ragyog: a horáczi álom.

Bezárni az egyre táguló világot, megnyugodni és csöndben élni

Itt hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bővség ragyogó kürtje mosolyog reád,

de nem lehet. A lélek alkalmatlan, indulatos. Magányba menekül s a magány erőszakos apával, vad testvérekkel és sógorokkal népesül be, elemi csapásokkal, devalvációval, értetlen recenzióval és betegségekkel, melyeket az eredendő indulat teremt és növel hősivé. A lélek tragédiára termett és tragédiát teremt. A leveleit olvasom. "Vesződöm, mint Te, széllel, essővel, hideggel, meleggel; hol a' levegőben fellengek, hol a' porban izzadok és igazi helyemet sem itt sem ott nem találom. A' sok eső mast Néked okozott károkat, taval pedig nékem csaknem minden gabonámat el rothasztotta, és ötszáz kedves selyem birkámat meg ölte.

De csak ilyen a' világ! Siessünk, Barátom a' Képzelődések országába! nincs ott sem dér, sem zápor, ott mindenkor meg találjuk mind azt a' mi valaha lelkeinket feszíté ott a' Dargó' lombjai fedeznek, ott Te az enyim vagyť, - írja Nikláról Kazinczynak. Menekül, de a Képzelődések országában is forr az indulat. Szemlélődni szeretne és nem lát: vizionál. Sokszor hiszi, hogy éneke "mint kis méhe csak itt a vízerek körül" döngécsel a mezők zsenge virágain, de a messzi és ritkásan jövő hírek ingerlik a folyton készülő lelket, az énekből ágyúk dörgése hallik és

rettenetes veszély
Zúg, mint dagadt felhők morajja
S Bosporusok zokogó nyögése.

A szelíd matthissoni kép nő, növekszik és végül

A némúlt ravatal zárait eltöri,
S a villámvezető sashoz emelkedik.

A német érzelmességből horáczi formába tört hősi romantika lesz, a niklai csöndben

lebegő Zephyr,
Majd szélvész s fenevad. Fojtva erősödik,
Mint a puskapor és harag.

A nagyerejű diák az érzelmes, német Matthissont olvassa, de büszkélkedve írja levelében, hogy ugyanakkor "Én eggy koruim között legelső magyar tánczos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a' város' tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt".

Huszonhároméves korában megnősül s tizennégyéves asszonyával külön gazdálkodást kezd. Kísért a horáczi álom. Az indulatot leköti a gazdaság s a "Szala Vármegyei fiatal 's már házas Földes Úr (Berzsenyi Dániel, - a' Luther tanítványa)" ráérő idejében olvasgat és titokban ír. S amikor a nemesdömölki lelkész, Kis János egy márciusi délután rányit és "papírosok mellett" találja, elrejti, amit írt. Nem mutatja, csak napokkal később. Felfedezője lelkesedését bizonytalan büszkeséggel és zavart örömmel fogadja. A föld oly biztos, oly egyszerű s a költészet oly veszélyes. A lélek védekezik a készülő viharok előtt. "Én poétának sem elég gazdag, sem elég szegény nem vagyok. Gondjaim vagynak, magamat meg osztani pedig nem tudom". Nehéz az elindulás. De a költészet is álom...

Visszavonultan él, be akarja zárni maga körül a kört. Érzi bizonytalanságát a végletek között. De a dolgok egyre nőnek és Niklán is a mindenség lélekzik körülötte. A bölcs boldog mindenütt, - írja vágyakozva Pestre Vitkovics Mihályhoz,

De boldogabb ott még is, hol körűlte
A nyájas élet hinti kellemeit,
És szíve, lelke tárgyát lelheti:
Mint hol magába zárva él magának,
S csak álma tündérképét kergeti,
Mint egy vadonban bujdosó fakír.

Ő nem bölcs, - és Niklán marad. Ha Pestre látogat, rossz érzéssel tér haza. Pesten esetlen, de a mindenségben lassan otthon érzi magát s hangja ott szinte családias meghittséggel zeng. És otthon Niklán, a mindenségben él. "Az éj süvöltő vak hydráival" vív és úgy jő a reggel ott, hogy

A pacsirta hangicsálva repdez,
Víg örömét zengve kiönti,
A kis fecske s elefánt örvendez
S a feljövő napot köszönti.

A kis fecske s elefánt...

Otthon marad, végletek s ellentétek között. Lázadó és nagyravágyó lélek, a XVIII. századvégi vidéki magyar nemes világnézetével, beleágyazva az osztályának és egyéniségének hagyományait őrző környezet kilátástalanságába. És messziről híreket hall, Széphalom felől, Pest, Európa felől s fülel. Az önmagát művelő, hiú vidéki földesúr ideges és bizonytalan lesz Kazinczy biztonságot sugárzó és tudós barátságától.

A lélek tudata ellenére maeoni kürtöket "tárogat", de a lélek gazdálkodó nemesben lakik, akinek szívét összeszorítja a rosszkor felhősödő ég. Gazdálkodó nemes marad, elégedetlen téli poéta és sorsszerűen így lesz "egy kisség Misanthróp".

Magányosan él, ritkán, nehezen írja leveleit és télen az alacsony szoba hóval befútt ablaka mögött a sűrű levegőben - mert a sűrű levegő is melegít, - a versek indulatja forr. Félt a poétaságtól. S hogy poéta lett, országos poéta, megjött a kétkedés. "Sok darabjaimmal úgy vesződöm, - panaszolja Kazinczynak - mint vak Béla azon várával, mellyet a' Ság' tetején akart építeni; a' mit nappal tsinálok, éjjel le romlik".

A világ egyre rosszabb, szinte teremti maga körül a bajt, hogy forrjon a levegő. A halál sötét lesz, "nagyszerű", ahogy a nagy utód nevezte s a megnyugvás oly világos és derűs.

Hangulati végletek között, állandóan a halál közelében él, mégis örök reménykedő. "Lírájában a megelégedést, a lelki nyugalmat nem a boldog birtokos magasztalja, hanem az utánuk hasztalan epedő", - olvastam egyszer róla egy kitűnő tanulmányban. A horáczi álom egyre kísért és az örök reménykedő mindig és újra megoldást keres. "Ma rakodtam új szobáimba, - írja a harminchatéves költő egy levelében, - le tettem nyoszolyámat azon szegletben, mellyben én haldoklani fokok, el gyujtottam kandallómat, mellynél életemnek örömeit, bolondságait gyakran vissza fogom kérődzeni, 's vénségemet melengetni...

Házam szép felemelt helyen vagyon, és ablakom alatt hatvan holdakból álló kertem nyúlik el, mellynek végében a' sássas folyó és e' mellett százötven holdos szántó földem. Még ezen kivül is van itt egy igen szép házhelyem, melly 86 holdokat tesz és egy kis nyíres vagyon benne; erre Farcsi fiamnak épitek lakóhelyet a' többinek már vagyon Hetyén és Semjénben, 's mindenik becsületesen élhet, ha esze lesz, én pedig énekelhetek".

Megoldást keres és a kereső úton újra és újra szakadékokba hull. Házát összedönti a vész, új házat épít s mikor beköltözik, 1812. áprilisában, akkor írja az imént olvasott levelet. Decemberben már újra reménytelen, énekelni sem érdemes, "mert hiszen mit veszthet az, a' ki tudja, hogy ma vagy holnap magát is el fogja veszteni?"

Végletek és ellentétek között: hősi küzdelem. "Inkább kontemplativ, mint heroikus lélek", írta róla valaki nemrég egyik folyóiratunkban. És csodálkozom. Így is láthatja valaki? De a téves megállapítás mögött tulajdonképpen a niklai álom rejtőzködik. Berzsenyi hősi lélek, romantikusan az. Hősi minden teremtésében és kudarcában és e kettőből áll össze szerves egésszé a mű. A rokonlélek Kölcsey ezt az összetartozást nem értette meg. A hősi ellentétekből épül a tragédia, de ezekből épül a mű is.

S ezért elégikus zengésűek az ódák, ezért szárnyalnak ódai hévvel az elégiák. A forma teljességgel a romantikus hősiséget fejezi ki. A klasszikus forma romantikája ez, "mert magyarnyelvű verset antik formában írni: a nyelv szempontjából kész romantika: az antik forma nekünk már kész romantikus páncélť, - találom a jegyzeteim között Horváth János megállapítását és utána rögtön Babitsét: "kényes egyensúly ez, nehéz szimmetria, mely végreis megbomlott".

A forma ihlete pedig sajátos nyelvet teremt, mely hordozni képes az expresszionista képalkotás bőségét és a költői képzelet oly gátlástalanságát, melyre még nem volt példa költészetünkben. A képalkotó erő hatalmas és a képek közt gyakran csak vendég a szállongó értelem. És mindez keveredik a klasszikus szabatosság utáni vággyal...

A forma ihlete lélekzetet teremt, a klasszikus magyar vers lélekzetét, az antik versidom hagyományát lírai költészetünkben.

De "kényes egyensúly ez", lezárni a romantika végtelenjét és klasszikus formába törni a folyton növekvő világ növekvő látomásait. Tragédia készül a lélekben és a Kölcsey-recenzió szétbontja a maradék erőket. A beteg és kimerült lélek sokszorozott nagyságban látja a sértést és a bírálat nemcsak őt érte, hanem a világot is, mely éppen fordulóban van. Sokszorozottan érzi gyöngeségét, készületlenségét és tanulni kezd. Válaszolni akar és válaszol. Kétszer is. Híreket hall a forduló világról, felfigyel és felel:

Hallom a pályazajt,
S a pályazajban Széchenyink hős
Hágdozatit, lova könnyü győztét.

Oh énekeld őt, a diadal fiát!
Eurus-szülte pején mint viva nyerve díjt;
Mint áldozá fel ezreit, hogy
Ész müvein kecsesűlne nyelvünk,

Mely újra szülje a lerogyott magyart,
S Pannon férfi diszét. Engem a Villitáncz
Int már; de honnom új virultán
Vert dalodat porom érzi majdan.

Ez már a talajátvesztett lélek vergődése. A bíráló iránti gyűlölete pedig haláláig lobog.

"Szívemnek ember és rokon kebel kell..." kiáltotta, és egész életében egyedül maradt, sértődötten és ideges magányban. Az érzékeny embert, a hatalmas indulatú költőt legyőzi a világ. Egyedül volt és pályája nagyobb fele költészete igazolásával telt el. A recenzió után tizenkilenc évet él. 1820 táján írja Berzsenyiné, László fiának: "A Farkas és Tóni, úgy édesatyád is mind egészségesek, csakhogy a komorság annyira uralkodik nálunk, hogy maholnap mindeniknek fáj a szája, ha el találja nevetni magát". A sorok nyugalma a hangulat megszokottságáról árulkodik.

Tizenkilenc év... védekezésben és gyűlöletben. A védekezés bomlott erejétől és a gyűlölet nagyságától megdöbben az ország, megdöbben Kölcsey is.

*

Száz éve halt meg. "Lábain kezdődött és lépcsőnként a test felsőbb részeire szétterjedt szélütés" ölte meg. Nyolc napig szenvedett.

A szemközti parton régen sötétbe vesztek a hegyek. Nem alkonyodott. A délutánból este lett. Feleségem jön haza, arcán a február friss hidegével. Kérdi, mit írok. Dánielről, - felelem s utána rögtön elcsodálkozom. De ő nem csodálkozik. Bólint és halkan járkál a szobán, készíti vacsoránkat.

Dániel... s már nem csodálkozom. Dániel ő... a név minden nagy erejével s kissé rettenetével is. Messzi és közeli, zordon és szelíd, sértetlen próféta az oroszlánok között, és testvér az elesettségben. Az oroszlánok között...? Fölütöm a Bibliát. "Dániel pedig értett mindenféle látomáshoz és álmokhoz is", - olvasom. Továbblapozok és a gyűlölet tizenkilenc évére gondolok. És újra olvasom: "S egyedül én, Dániel láttam e látomást, a férfiak, pedig, a kik velem valának, nem látták a látomást."