A Vörösmarty-probléma súlypontja nem is a költő befejező betegségére, hanem sajátos lelki alkatára esik, amely túlgyors, tragikus szertelenségre ("Két szomszédvár") hajló költői fejlődés után csendesebb, magábazárkózottabb, terméketlenebb irányt mutat. A szerző ennek megvilágítására belemarkol az Ödipus-komplexumba, amely szerinte Vörösmarty önvádjait és állítólagos szadizmusát (epikájának véres viadalait, vadászkedvtelését) indokolja. Vörösmarty igazságszerető, humánus természetének eredetét lappangó szadizmus túlkompenzációjában keresi.

Ismeretes, hogy Vörösmarty élete utolsó tizedében súlyos, a kétségbeesés határát érintő depressziókkal küzdött. Vörösmartyról írt egyik tanulmánya során Babits a Vén cigány gondolatfűzésében az őrület szimptómáit látja. A szerző ezzel az észlelettel szemben különvéleményt jelent be és megemlíti, hogy vannak esetek, amikor paralitikusok olyan műveket alkotnak, amelyeken betegségük hatása semmiképen sem érezhető. Ide sorolja Ady 1918-ból való Krónikás énekét is.

Súlyosan pszichopathikusnak tünteti fel szerzőnk Petőfi összeférhetetlen, féktelenül indulatos jellemét is, Arany esetében pedig szintén ráakad az Ödipus-komplexum különböző jeleire, hivatkozik Riedl Frigyes pompás definicójára Arany mimóza-természetét illetőleg és abban konkludál, hogy Arany kimondott hipochonder volt, aki időnkénti gátlások, alárendeltségi, sajátmagát lekicsinylő képzetek hatása alatt állt. Tompa, Madách, Jókai és Ady kórképe nem igen lépi túl az eddigi elemzések kereteit.

De a Szirmay-Pulszky Henriette könyvének tulajdonképeni problematikus része ott kezdődik, ahol a szerző egyes pathográfikus jellemképekből a magyar irodalomtörténet egész jellegének diagnózisába csap át. Bő kivonatokban idézi Babitsnak 1917-ből való Magyar irodalom c. tanulmányát, amely a magyar költői néplélek legnagyobb erősségének a konkrét képszerűséget, a csapongó ötletszerűséget, a tőzsgyökeres humorérzéket vallja, amelynek nem mindig felel meg a benyomások mélysége és az érzelmek szubtilitása.

Könyvünk szerzője ezt a jellemzést továbbszövi Kretschmer alkattana irányában és arra a végső megállapításra jut, hogy költészetünk - szemben az északi és nyugati népekével - kimondottan ciklothym jellegű, hiányzik belőle a szkizothym beállítottság, vagyis a problémakereső speciális elmélyedése.

De tekintve egyfelől, hogy Kretschmer a teremtő tépelődő genialitás jellemvonásait általában a szkizothym alkat szférájába vonja, másfelől pedig, hogy a ciklothym és szkizothym alkatok karakterológiája - különösen a rendkívüli emberek esetében - igen gyakran egybefolyik és elmósodik, ez a konklúzió mégis csak kissé túlmesszire kalandozik. Maga a szerző Vörösmartyt, Keményt, Madáchot és Adyt a kimondottan szkizothym alkatok közé sorolja, ez a négy név pedig hozzátartozik irodalmunk legszervesebb állagához.

A pathográfia kétségtelenül érdekes próbálkozás, talán nem is annyira az irodalom- és szellemtörténet, mint inkább a fiziológiai és eugenétikai kutatás számára. Persze Lange-Eichbaum kísérletei ellenére is nyitva marad még a kérdés, hogy a geniális és pszichopathikus vonások oly gyakori keverődése csupán véletlen találkozás-e vagy pedig törvényszerű egymásrahatás.

De bármint legyen is, már maga az a tény, hogy elmekórtani és biográfiai megfigyeléseink oly sokszor érnek össze egy síkon, hogy éppen a legnagyobb zsenik akárhányszor súlyosan terhelt családok gyermekei, meggondolásra késztet egyes országok túlzott eugenétikai buzgalmával szemben.

Mégis, szinte önkéntelenül felvetődik a kérdés, szükséges-e, ajánlatos-e, hogy szellemi életünk legsajátosabb értékeit az ezen a téren annyira járatlan külföldnek éppen a pathográfia nézőszögéből mutassuk be? Vörösmarty és Arany költészetének európai jelentőségű megnyilatkozásai még mindig avatott fordító, símulékonyan közvetítő esztétikus után epednek, hogy érdemük szerint túlnőhessenek a kizárólagos belföldi érvény korlátain.

Egyelőre a Nyugat művelt közönsége még névről is alig ismeri őket. Kár az ismertetést azzal kezdeni, hogy lényük pathológikus oldalait szemléltetjük, hogy tudatosan a magyar költői véna felületes, ciklothym vonásait hangsúlyozzuk. A magyar szellemiségnek ez a nagy gonddal megírt németnyelvű pathográfiája akaratlanul is arra int, mennyi még a tennivaló legerősebb szellemi értékeink nyugati terjesztése terén.