Zelk Zoltán versei

Zelk Zoltán verseinek nincsen semmiféle jelentése vagy mondanivalója, mely túlmutatna a versen. Alig van bennük másról szó, mint délutánról, alkonyatról, estéről, őszről, télről, nyárról, füvekről, falevelekről, szegénységről (de erről sem valami harcias módon). Költészetét semmilyen probléma, ellentét, metafizikai lángolás nem feszíti. A feltűnő egyéni jegyeket láthatólag megveti. Nyelvhasználata mindannapos, versmértékül a legelhasználtabb jambust választotta. Nem népies, nem városias, nem újító, nem őstehetség, nem poeta doctus.

Mindazonáltal versei igazán szépek és előkelőek. Annyira, hogy választékos, spleenes eleganciájánál, tartózkodó közvetlenségénél, verssorainak finom lélekzetvételénél fogva Zelket találom legangolosabb költőnknek (persze nem a Shelley, inkább a Thomas Moore fajtájából), holott nyilván nem tud angolul és egyetlen angol költő sem hatott rá.

Előkelőség és szegénység? Ez látszólag ellentmond. De Zelk előkelősége sokkal ösztönösebb, semhogy a dandy viselkedésére szüksége volna. A szegénység legfőbb élménye és témája. De sohasem lázad, panaszkodik, méltatlankodik, nem harcias és nem háborodik fel. Valószínűleg érzi, hogy ez nem az ő dolga. A szegény költő nem egészen szegényember s ha úgy tesz, mintha az volna, hamisjátékos. Egy kincset mindenesetre kapott osztályrészül s nem volna illő, ha ezt elrejtené. Zelk nem is teszi ezt. A kötet egyetlen élénkebb színű verse a bevezető vers (Be vígan éltem ott), mely egész surrealista húrokat penget.

Délben a Nap bukott alá.
éjfélután a Hold.
Köréjük usztunk - s istenem!
hogy csillag mennyi volt

s arról az időről szól, amikor a költő még egy patak mélyén élt népével, a halakkal, mígnem szárnyra keltek és a földre szálltak, ahol már csak az emlékezés maradt:

be vigan éltem lágy s kövér
vizü patak alatt......

Sirok mostan, de könnyemet
fölissza Hold s a Nap.

Nem sok köze van ennek a versnek a többi vers világához, mégis jellemző előhang. Zelk a szegénységet is ilyen vízfenéki, lágy mesevilággá tudja varázsolni. A vígasztalanságban is szépséget lát s a nyomor tárgyait bensőséges lírával veszi körül. Egy nyomorúságos, ócska bútorokkal teletömött szoba leírását ezzel a hasonlattal vezeti be:

Mint pásztor, ha rádől botjára
s mereng a táj fölött:
mereng, mereng a villanylámpa
s legel bozontos árnyéknyája
a butorok között.

A szegénység nála nemcsak állapot, hanem légkör, mely, mint a kötet címe is jelzi, még a természetre is jellemző. Zelk verseinek jellegzetes időszaka a délutáni tompa szürkület ("délután van vagy az se még"). A világ ilyenkor szomjazza a színt és a fényt, melyben "hulló hajuk kibontanák a körút koldus leányai, a járdaszéli fák". Persze az ilyen hasonlatokhoz több kell, mint előkelőség, gyöngédség is s ez talán Zelknek legértékesebb költői tulajdonsága. Valóban ritka meghittséggel és gyöngédséggel nyúl a vershez, élethez, tárgyakhoz. Egy terebélyes fa, amely a kis növények fölé borul, Zelknél a szeretet csodájává válik:

Ámulva néztem a csodát:
igy él, igy óv a szeretet -
s csipogva elaludtak a
virágok és füvek.

Ehhez a költői természethez nem is találhatott volna egyezőbb formát, mint a négyésfeles, négyes és hármas jambus meglehetősen halk és szürke váltakozását. De ezek a kopott jambusok Zelknél egész sajátságos dallamot adnak. A vers zenéje furcsa dolog. Zelk verselése, rímelése néha hanyag, szabálytalan, sokszor egyenesen rossz, mégis közvetlenül árad belőle a zeneiség. S ez még csak nem is az Illyés ötletesen rossz rímelése, üde, újszerű dallamvezetése. Nem, Zelk zenéje szabályos, régimódi, "angolos".

Zelk éveire nézve a Nyugat második és harmadik nemzedéke" között áll, működése inkább az utóbbihoz kapcsolja. Itt találhatunk biztatóbb ígéretre, nagyobb igényű tehetségre, Zelk láthatára ugyanis nem nagyon széles. A költészet nagyratörése, úgylátszik (mert bizonyosan nem lehet tudni), hiányzik belőle. Nem is sokoldalú.

Ez már harmadik kötete és mondanivalója, hangneme azóta is ugyanaz. Nem fejlődött tehát, amennyiben ez változást jelent, csak mélyült, finomodott, tökéletesedett. De ha nem is ígéreteivel, eredményeivel az első helyen áll. S ez a lemondás a feladatokról, ez a hivatásnélküliség még a magyar költészetben is nemes feladatot, magas hivatást jelent.

Vas István