A modern olasz művészeti kiállítás, mely a Műcsarnok összes termeit megtöltötte, valóban tanulságos és jelentős bemutatkozás volt. Eleven és gazdag művészetről számolt be, mely a mai Európában, ha nem is az első helyen, igen számottevő.

Az olasz művészet a XIX. században nem jutott fel olyan magaslatokra, mint egykor. Folytatódott a XVIII. században megkezdődött hanyatlása és a világ művészetének élére a franciák küzdötték fel magukat. De míg más nemzetek a XIX. század végén a francia művészet hatásától hallatlanul megtermékenyültek, Itáliában a naturalizmus és impresszionizmus kora meglehetősen meddőnek bizonyult.

E század első tizedében maguk az olaszok is felismerték a hanyatlást, innét eredt a szertelen futurista mozgalom, melynek termékeivel annak idején a Nemzeti Szalonban rendezett kiállításon a magyar közönség is megismerkedhetett. Hangos, túlhangos értelmi tiltakozás volt ez, igazi, életképes formateremtés nélkül.

Az olasz művészet újjászületése a háború után kezdődött. Közvetlen párizsi és a németektől közvetített, francia hatás alatt. De amilyen terméketlen volt az impresszionizmus befolyása, olyan termékennyé vált a postimpresszionizmusé és expresszionizmusé. Mindkét művészi mozgalom szélső túlzásai nélkül vert gyökeret és folytatódott Olaszországban.

A naturalizmustól elforduló olasz lélek a háború után az új stílus kialakításában nem törte át olyan merészen és végzetesen a képzőművészeti kifejezés korlátait, mint annak idején a futuristák és kubisták tették. Mint Carra, az egykori, de ma már teljesen megtért futurista írja, "az olasz művészeten plasztikus művészi szellem lett úrrá". Bizonyos neoklasszicizmus fejlődött ki, anélkül azonban, hogy mai napig kizárólagos uralomra jutott volna.

A Párizsból jött hatáshoz, amely állandóan szivárgott és ma is szakadatlanul bekapcsolódik Itália művészeti életébe, az olasz művészet nagy hagyományaiból számos értékes elem járult, az idegen világból jött befolyás olasz köntösbe öltöztetett művészethez vezetett.

A kiállítás, mely a külföldi kiállítások úgylátszik el nem kerülhető átkaként egy csomó teljesen jelentéktelen hordalékot is tartalmazott, nemcsak a novecento művészetét mutatta be. Az ottocento végéről is hozott néhány kiválóbb vagy híres művészt. Mancini, Segantini, Tito és Boldini műveiben egy lezárult kor naturalista műveit ismerhette meg közönségünk, hogy annál élesebben érezze azt a nagy különbséget, mely közöttük és a mai törekvések legkiválóbb képviselőjének, Casorati-nak kifejezésmódja között mutatkozik.

A mai legkiválóbb olasz festők közül Carra, De Chirico, Funi, Severini, Sironi, Tozzi, más és más egyéni színezettel mutatták be a naturalizmustól való eltávolodás különböző állomásait. Egy feltűnően szép aktot láttunk Modiglianitól és ez a festmény erősen figyelmeztetett ama mély kapcsolatokra, mely az új olasz művészet és a párizsi iskola között fennáll.

Egyáltalában mentől inkább kereste a megfigyelő és teljesen önálló és új formateremtést és mentől inkább az átütő erejű egyéniségeket, annál kevésbé érte el célját. Folytatókat és átalakítókat talált, de nem egy diadalmas jövő szuverén erejű kijelölőit. Éppen ezért igen kétségesnek érezhette e kiállítás leglelkesebb magyar ünneplőjének azt az állítását, hogy az olasz művészet kiragadta a vezetést a XIX. században egyeduralkodó francia festészet kezéből és a renaissance és barok nagy korszakai után újra hivatott a világ művészi meghódítására!

Maradjunk inkább annál a higgadtabb álláspontnál, melyet a már idéztem Carra képvisel: "Távolról sem kell azt hinni, hogy az olasz művészek el akarják magukat szigetelni az európai és egyetemes művészet céljaitól, amelyektől függő viszonyban van minden modern művészeti kérdés... Hagyjuk a jövőbetekintés privilegiumát a csillagászoknak. Mindamellett fontos annak megállapítása, hogy az olasz művészet nagy utat tett meg, amíg a század elejétől máig jutott".

Ezeket a kapcsolatokat élénken kellett érezni a szobrászati részben is. Még Andreotti művészetén is, aki a legérdekesebb és alkalmasint legjava művészet az egész olasz kiállításnak. Német, francia, régi olasz, sőt keleti hatások fonódnak össze egyénileg mégis egészen különálló alkotásmódjában. Művei kétségtelen tanuskodnak arról, hogy őszinte, lelkes, élményszerű alkotásai erőt és finomságot egyesítenek magukban. Valamiképpen azonban inkább a kultúra erősen átélt emlékeiből nőttek ki és nem markolnak közvetlenül a ma lelkébe, a ma életébe.