A hivatalos neve: Budapesti Nemzetközi Vásár.
De ez a név kissé szürke. Nem fejezi ki azt, ami a Városligetben az ember előtt kibontakozik. Nem fejezi ki az elébe táruló mérhetetlen nagy kincset – a magyar munkát. Mert tulajdonképpen a magyar munka tárul itt a néző elé. Lépten-nyomon ezt mondják a pavillonok, a kirakatok s az egymás mellé helyezett áruk: erre képes a magyar!

Amikor ezt elfogulatlanul megállapitjuk, ezzel tulajdonképpen nem azt akarjuk mondani, hogy az idei Nemzetközi Vásár olyan csucsteljesitmény, amelynek csodájára eljárhat akár az egész világ. E sorok irója sok éven át közel állott az Árumintavásárokhoz és rendezésükhöz. Akár ABC sorrendben fel tudná tehát sorolni az idei vásár fogyatékosságait és hiányait. Meg tudná mondani, milyen hibákat követtek el már az alapok lefektetésénél. De ugyanakkor tudja azt is, milyen mérhetetlenül nagy munka az ilyen vásár nyélbeütése.

Éppen ezért az a véleményünk, hogy a magyar munkának ezen az ünnepnapján minden birálatnak el kell némulnia. Azok az ugynevezett „szakemberek”, akik a vásár egyik, vagy másik részénél elfintoritották arcukat, s fölényeskedni kezdtek, hogy ez is hiányzik, az sincs meg, ezt igy kellett volna, vagy azt amugy kellett volna nyélbeütni – tudják-e ezek, milyen munkát jelent egy ilyen vásárt talpraállitani? Tudják-e mennyi előtanulmányra van szükség? Mennyi kezdeményezésre? Mennyi idegre? S hogy kell belefeküdni testestül-lelkestül, hogy csak ugy – ahogy sikerüljön?! Milyen küzdelmet kell folytatni az emberek közömbösségével, önzésével s igen gyakran rosszhiszemüségével? Mekkora harcokat kell vivni, hogy a nagy gép egyes kerekei egymásba fogódzkozzanak, s hogy adott pillanatban minden a maga helyén legyen.

Ha a gáncsoskodók ennek az áldozatkészségnek csak egyszázalékáról tudnának,bizonyosan lenyelnék gunyos megjegyzésüket és ehelyett tisztelettel hajolnának meg a Nemzetközi Vásár-rendezés tiszteletreméltó munkája előtt.

S éppen oly tisztelettel kell kalapot emelni a vásár tartalma előtt is, amely valóban a magyar munka ünnepét jelenti. A mai fiatalság talán nem tudja ezt kellőképpen értékelni. De mi, akik emlékszünk rá, mi volt néhány évtizeddel ezelőtt a magyar ipar, elfogódott lélekkel megyünk keresztül az egyes pavillonokon. Egyre ez a kérdés tódul az ajkunkra, hát már ezt is tudja a magyar? Már ezt sem kell behozni külföldről?

Lebilincselő látvány, hogy ha nem is mindent, de majdnem mindent magyar kezek állitottak elő, ami az egyes pavillonban fel van halmozva. Ezeket az óriási gépeket? Ezeket a félelmetes lenditőkerekeket? Ezeket a vagonokat? Ezeket a téglapiramisokat? Igen, igen ez mind magyar. Ezer és ezer munkáscsalád él abból, hogy ezek a gyártmányok itt a magyar föld szülöttei.

Tipikusan bontakozik ez ki például a Goldberger-pavillonban.
Ember, ember hátán szorong itt s nézi a csodálatos szövetek csillogását. Ez mind itt készült nálunk? Igen, még annak a teritőnek a szegélye is, minden, minden magyar anyag vagy magyar áru. S ez a magyar áru szétmegy a világba. Nincs az a politikai szónoklat, amely Magyarország hiréből szebb koszorut tudna fonni, mint egy ilyen árucikk. Ez elmegy az ötvilágrészbe s mindenütt elmondja, hogy ezt az országot megcsonkithatták, de életerejét nem olthatták ki.

Ugyanilyen magyar különlegesség a Pannonia Báránybőrnemesitő.
Amerikában és Ázsiában egyaránt ismerik gyártmányait. Ha a kereskedők a hölgyek elé rakják a Pannonia boáit, vagy bundáit, hozzáteszik, hogy Magyarországról jött, s ez ma már mindenütt márkát jelent.

Csodálatos, hogy a magyar erőnek ez a kezdeményezése nem csupán az egyesekben van meg. Ott van például a M. Kir. Dohányjövedék. Állami intézmény. Azt hihetnénk tehát, hogy a bürokrácia penésze rakódott le reá. Hát szó sincs róla! A Dohányjövedék pavillonja hangos szóval hirdeti, hogy ebben az állami intézményben igazi kereskedői lélek lüktet. Itt tudják, hogy ők vannak a közönségért, nem pedig a közönség őérettük. A vásárra kreált Balaton cigaretta okos és finom gondolat volt. Gondoskodik majd róla, hogy az emberek ne felejtsék el egyhamar az idei vásárt.

De nemcsak kicsiben, nagyban is kitett magáért a magyar állam.
A MÁV Gépgyárának alkotásai feledhetetlenek lesznek. A szakemberek és laikusok előtt egyaránt. Ugyanez áll Weiss Manfréd csepeli gyárának munkáira is. Ezek a munkák ugyan már kitörölhetetlenül a köztudatban élnek, de azért, ha igy felsorakozva látjuk őket, senki sem tudja magát kivonni a hatásuk alól. Ilyenkor valósággal testet ölt az ember előtt az a fogalom, hogy a gép átvette az emberi munkának egy jórészét.

A Ruggyantaárugyár kiállitása pedig éppenséggel elénk varázsolja a magyar föld és a magyar munkáskéz egyesüléséből fakadó erőket. Ezek a gyártmányok kézzelfoghatóan bizonyitják, hogy a magyar világviszonylatban is megállja helyét.

Egyáltalán a magyar munkának ezen az ünnepén a legszigorubb tárgyilagossággal is meg lehet állapitani, hogy nem töltöttük el tétlenül az utolsó évtizedeket. Dolgoztak és alkottak ebben az országban. Amiről azt hitték pár esztendővel ezelőtt, hogy hiába nyujtjuk ki utána kezünket, ma itt van az ölünkben, a mienk, a magyar ipar dicsősége.

Nem tudjuk kiszámitani, hogy milyen anyagi sikere lesz a magyar ipar e felvonulásának. Vegyük a legvalószinütlenebb eshetőséget. Azt, hogy nagyon csekély anyagi sikere lesz. Hangsulyozzuk, hogy ez igen valószinütlen, sőt talán lehetetlen is. Csak a hasonlat kedvéért vesszük ezt az eshetőséget. Ha tehát az anyagi siker nem is lenne olyan, mint amilyenre sokan számitanak, de az a tény, hogy a magyar munka ilyen gyönyörü formában állott ki, ez olyan nagy dolog, hogy még az anyagi sikert is beárnyékolja.

Nagy dolog ez azért, mert határtalan önérzettel és büszkeséggel tölti el mindnyájunk lelkét. Elveszhet-e olyan ország, amelyik ilyesmire képes? Elmerülhet-e az az ipari és kereskedői társadalom, amely ilyen erőt tud felmutatni? Nem bizonyos-e, hogy a gyenge esztendők legyürése után ennek a iparnak és kereskedelemnek fel kell majd lendülnie?