Színházi év
Ezúttal nem csupán az irodalmi megszokás késztet, hogy összefoglaló beszámolást írjak a most elmúlt évad színházi eseményeiről és állapotairól, hanem az is, hogy ez az évad bizonyos tanulságokat hozott magával, amelyeket nem árt ezúttal megbeszélés tárgyává tenni.
Elsősorban emlékezetébe idézzük az olvasónak, hogy múlt ősz óta alig olvasta a lapokban azt a szót, hogy "a színház válsága". A színházak, az operett-színházakat leszámítva, üzletileg is jó eredménnyel zárták le az évadot, van olyan színház is, amely annyi táblás házat jegyezhetett fel, mint talán soha fennállása óta. Ez azt jelenti, hogy mindazok a bölcselkedések és feltevések, melyekkel a múlt években a válság okait magyaráztuk s ellenszerét kerestük, érvényteleneknek bizonyultak.
A vélt okok - rossz gazdasági helyzet, a film és rádió versenye s a többi azonképpen megvannak ma is és a válság mégsincs meg. Nyilvánvaló, hogy ha a színházak anyagi bajba kerültek, annak csak az volt az oka, hogy a darabok, vagy előadások, vagy mind a darabok, mind az előadások nem voltak olyanok, hogy a közönséget vonzzák. Valami jelentéktelenség terjengett a színházak fölött, nem érdekelték az embereket. Amint igazán jó darabok kerültek, a színház visszanyerte régi vonzóerejét.
A színházak vezetőit a közönség rákényszerítette arra a felismerésre, hogy - amint mondani szokás - szőlőből is lehet bort csinálni. Ha ezt a tanulságot átviszik a gyakorlatba, akkor a jövőben öröm lesz kritikusnak és közönségnek lenni. S ha az operett megbukott - az évad nagy részén nem volt Budapesten operett-színház -, annak bizonyára az az oka, hogy nem teremnek jó operettek és igazi jó operett-színészek.
Egy vallási tétel, a csoda és a hit kapcsolata, a XIX. századi dramaturgia módszere szerinti cselekvényben ábrázolva (Az Úr katonái), korunk legkitünőbb drámaírójának legkitűnőbb műve, mely szintén a csoda és hit gondolatát tapogatja (Szent Johanna), egy kedves és színpadilag is szerencsés ötletre épített lírai verses vígjáték (A néma levente) az évad csúcspontjai.
Sikerük halomra dönt minden színházvezetési ravaszságot és úgynevezett tapasztalatot. Ki hitte volna, hogy vallási dolgokkal a színpadhoz lehet csábítani a tömeget, olyan darabbal, amelynek nincs egy nőszereplője sem? Hogy szinte végeérhetetetlen sorozatát az előadásoknak lehet kihozni olyan darabból, mely néhány év előtt egy másik színházban megbukott? Ki hitte volna, hogy verses vígjátéknak döbbenetes sikere lehet?
Ezek a darabok babonák érvénytelenítését jelentik. Visszatérést ahhoz az elsődleges elvhez, hogy jó darab jó előadásban a siker titka. Szakítást azzal a lebecsüléssel, hogy a közönség nem szereti, ha meggondolkoztatják, csak a léha szórakoztatást várja a színháztól. A közönség jobbnak bizonyult. Kiderült, hogy érző és gondolkozó emberekből áll, ha ki akar emelkedni hétköznapjai sívárságából, erre úgy is kész, hogy csakugyan emelkedik, magasabb eszmei és érzelmi régiókba. Csak legyen, aki felemelje.
A nehézség itt van. Kevés, idehaza is, külföldön is, az olyan író, aki rá tud tapintani a modern ember lelki igényére és így tudja a szellem magasabb légkörébe emelni. Kevés az olyan, akiben megvan a képességek ama többlete, amely az igazi drámához kell, a gondolat, a forma és a színpadi érzék háromsága. Minden nagy színpadi siker többé-kevésbé véletlen. A színpad áramvezetéket szerel a nézőtér felé, a nézőtérről vezeték vonul a színpad felé, a két vezeték egy ponton összeér és bekövetkezik a kilobbanó siker. De hol az a szerelési szabály, amely ezt a kilobbanó sikert biztosan elő tudja idézni? Jön, vagy nem jön ez, csinálni nem lehet. Sokan azt hiszik, hogy a drámának a kor izgató eszméivel, aktuális társadalmi vagy világnézeti kérdésekkel kellene foglalkoznia, akkor biztos volna a hatása.
Ennek azonban ellentmond az, hogy a dráma nem válhatik publicisztikai eszközzé és még inkább az, hogy természetes feladata nem a kor felszínén úszkáló eszmék, áramlatok, jelenségek tárgyalása; a közönség épp azért megy a színházba, hogy ezektől szabaduljon. Nem arról kell a színpadon beszélni, ami az emberek tudatának előterében van, a tudat alól kell kiemelni olyan dolgokat, melyeknek a tudatba bukkanása örömmel tölt el, vagy a lelki gyarapodás érzését kelti. Erre nincs program, nem is lehet.
A költő, ha költő, elmerül önmagába, kiemeli elméje mélyeiből azokat az eszmei és érzelmi motívumokat, melyek benne formába kívánkoznak. Ha valóban kortárs, él benne a korával való szolidaritás, akkor a korszerűsége meglesz akkor is, ha a gondolatai tartalmukban kortalanok. A gondolatnak nem a tartalma a koré, hanem a színe, intenzitása és a vele szemben tanusított magatartás. A három említett nagysikerű darab tulajdonképp mind kortalan, a tartalmuk elmondható volna bármely korban, nincs benne aktuális. És mégis aktuálisnak bizonyultak, olyan tulajdonságaik révén, melyeket lehetetlen kielemezni.
A színész viszi a darabot, de a darab is viszi a színészt. Nem véletlen, hogy a három legjobb darab egyúttal a három legjobb előadást is jelenti. Megvan bennük minden színész álma: a szerep. Az alkalom arra, hogy a színészi sikerért harcba vigye képességei maximumát. Vannak ennek az évadnak jelentős színészi eredményei. Egyes színészek, mint Bajor Gizi és Törzs Jenő művészetük csúcspontjára értek, eljutottak a nagy színészi alkotás magasságába. Az előbbi A néma leventében, az utóbbi itt is, de még inkább Az Úr katonáiban. Bulla Elma a Szent Johannával végképp megbizonyította a nagy stílusra való hivatottságát és megszilárdította pozicióját a magyar színészet első sorában.
Ő ma körülbelül az egyetlen, akiben megvan a nagy dráma hangja. Páger Antal is a legelső vonalba jutott, - benne megvan a színészben oly ritka proteusi vonás, annyi arca van, ahány szerepe. Vígjátéki szerepekben erősen előre tört Muráti Lili is, drámai hangjaiból kezdenek kiküszöbölődni az egyenetlen mellékzöngék. Néhány fiatal is biztató kezdősebességgel indult, Tolnay Klári, Mezey Mária, Szombathelyi Blanka, Gellért Endre. Az évad színészi része is pozitív mérleggel zárult. A rendezésben a régi kitünő rendezők, Hevesi Sándor és Bárdos Artur produkáltak olyan előadásokat, melyek mai színjátszó művészetünk csúcsát jelentik.
Régi sajtóbeli hagyomány az ilyen évvégi beszámolókban a Nemzeti Színházat külön venni. Most azonban ezt nemcsak a hagyomány indokolja, hanem még inkább az, hogy ez az évad a nagy átalakulás jegyében, új élet jelszavaival indult és a sajtótámadások csaknem szakadatlan pergőtüzében zajlott le. Mi a támadásokban nem vettünk részt, megőriztük tárgyilagosságunkat, amelyre a Nyugat szelleme és színvonala is kötelez. Tavaly ilyenkor, az új uralom installálása alkalmából kérdőjeleket tettünk fel és vártuk rájuk a feleleteket.
Első kérdésünk az volt, hogy miképpen tudja az új vezetés kihasználni a sok újonnan szerződtetett kiváló színészt, ezek a magánszínházakban nevelkedett színészek miként tudnak a Nemzeti Színház szellemébe beilleszkedni és miképp fognak a régi és az új tagok egymással amalgamizálódni. A felelet, amit eddigelé kaptunk, nem kielégítő.
Az elsőrendű tagok nagy része kihasználatlanul maradt, többen az új tagok közül nem érték el azt az eredményt, amelyet a magánszínházakban mutatott formájuk után várni lehetett, a régiek közül többen háttérbe szorultak. Így például Ódry Árpádot kelleténél kevesebbet láttuk és akkor sem mindig méltó szerepben.
A legélesebben mutatkozott ez a Bajor Gizi esetében, aki a Nemzeti Színházban alig szerepelt, ellenben a Magyar Színházban élete legnagyobb sikerét aratta. A játék-stílusba sok egyenetlenség került a különböző nevelésű és megszokású színészek révén, - itt még a rendezés nagy erőfeszítésére van szükség, ha ugyan az összehangolás lehetséges, mikor a színészek hol a Nemzeti színpadán játszanak, hol magánszínházakban.
Hogy lehet ilyen módon a sokféle színészekből ensemblet teremteni, - ez a kérdés nyitva maradt. Az amalgamizálódás jóformán meg se kezdődött, az előadások többnyire párhuzamosan folytak, hol a régiek játszották a főszerepeket, hol az újak s meg kell mondanunk, az összehasonlítás majd mindig a régiek javára szólt. Ha ők játszottak, rendszerint egységesebb volt az előadás. Azok a sikerek, melyeket a Nemzeti Színházból száműzött jeles régi színészek magánszínházakban arattak (Rózsahegyi, Cs. Aczél Ilona, Mihályfi Béla), rontották a Nemzeti Színház iránti közhangulatot.
A műsorral még nagyobb bajok voltak. Sorra jöttek az olyan darabok, amelyek színvonala mélyen elkedvetlenített, akik a Nemzeti Színházban a magyar drámai termés javát szeretnők látni. Egy-két darabban méltatlan színvonal-süllyedést láttunk, a kritikai ízlés sajnálatos eltévelyedését, másokban a dramaturgiai segítség hiánya bántott. Volt itt-ott bizonyos közönség-siker, de az nem volt méltó a színház tekintélyéhez.
A tél úgy múlt el, hogy nem kaptunk új darabot, amelyben örömünk lett volna. Nem tudjuk, ezért a felelősség mekkora része terheli Németh Antal igazgatót s mennyi az elődjeit, akiktől bizonyos darabok előadásának kötelezettségét örökölte. De voltak olyan darabok, melyeket a Nemzeti Színházban semmi szín alatt sem lett volna szabad előadni. Nem ellenezzük, hogy a Nemzeti Színház kisérletezzen, de akkor kisérletezzen olyan darabokkal, amelyeknek szellemi színvonala ezt megokolja. De selejtes holmival kisérletezni...
Egy dologban kétségtelen a haladás: a darabok kiállítására több gondot és pénzt fordítottak. Bátrabb volt az új régime, vagy több felhatalmazása van pénz dolgában? Mindenesetre ideje volt már e téren valamit csinálni, mert a Nemzeti Színház színpadai már-már szégyenletesek kezdtek lenni, kivált a magánszínházak luxusával párhuzamosan.
Az előadások nem adtak tiszta képet Németh Antal rendezői művészetéről. Voltak sablonszerű átlag-előadások. Voltak merésznek képzelt, de hangos balsikerrel járt kisérletek, melyek közül kiválik a Bánk-bán újszerűen sikertelen előadása. Az évad végén hirtelen nekilendült a színház. Jobb darabok jöttek, a Roninok kincse pedig meghozta a nagy sikert, dramaturgiai és rendezési szempontból egyaránt.
Ez mindenképpen tényleges eredmény s jelentékenyen javította a színház egészben véve passzív erkölcsi mérlegét s úgy tudjuk, a pénztárit is. Ezen a nyomon fog tovább haladni a színház? Az igazgató kétségtelenül mohó szorgalma hoz-e újabb eredményeket, fiatalos túlbuzgalma és néha szinte naivitásig menő egyenetlensége kiegyenlítődik-e az időközben szerzett tapasztalatok révén? Nekünk a színház fontos, nem az igazgató személye, tehát igenlő feleletet szeretnénk kapni a kérdésre.
Egy nehézség megmarad a jövőre is: a túlzott bérletrendszer. Lehet, hogy pénzügyi okokból szükség van rá. De ami szükséges, azért lehet rossz.
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!