I.
Tisztelt Szerkesztő Úr! Ott voltam a Szellemi Együttműködés bizottságának minden ülésén. Vonzott az előadások tárgya, a humanizmus kérdése, amely nekem, csökönyös idealistának szívügyem és vonzott a külföldi kitünőségek személye - nem utolsó dolog hallgatni olyan világhírű emberek szavát, akiket az ember csak nyomtatott betűkből ismer és nevüket áhítattal ejti ki. Szépek, nemesek, magas szellemi légkörben mozgók voltak ezek az előadások, élveztem őket és gyarapodtam tőlük, de utána csalódás, vagy jobban mondva hiányérzés fogott el. Az előadások sorozatából ugyanis hiányzott a magyar író.

Hallottam egészen elfogadható színvonalú előadásokat magyaroktól is, - de ezek az előadók mind tudósok, egyetemi tanárok voltak, amikor a külföldiek közül az írók, Paul Valéry, Thomas Mann, Georges Duahmel voltak a legnagyobb érdeklődés tárgyai. Rosszul esett, hogy a magyar író e reprezentatív alkalommal néma maradt. Nem volna magyar író, akinek a humanizmusról mondanivalója van? Ezt nem hiszem, sőt tudom az ellenkezőjét. Nem mertek volna magyar írók nagynevű külföldi társaikkal nemes versenyre kelni? Ezt még kevésbé hiszem. Törtem a fejemet, eredmény nélkül. Aztán információkat kértem, furcsa eredménnyel.

Azt hallottam, hogy az előadások rendezősége - nem tudom, kikből állt és micsoda intézményt képviseltek - egyszerűen mellőzte az írókat. Nem vontak be körükbe írót, nem szólítottak fel előadás tartására senkit az írók közül. Úgylátszik nem tudják, hogy az írók között is vannak gondolkodó emberek, akiknek van némi fogalmuk a humanizmusról. Vagy ha tudják, nem érdekli őket az író szava. Ha a külföldi előkelőségek nem volnának finom, udvarias emberek, kényes kérdésektől óvakodók, talán megkérdezték volna: hát irodalom nincs Magyarországon?

Ez kérem olyan furcsa feledékenység, hogy nem is hinném, ha nem volna tény. Olyan hiánya az irodalom meg nem becsülésének, ami nem hiszem, hogy más országokban megtörténhetik. Magyar specialitás, akár azok a kétes ízlésű, talmi ékszerek, melyeket ezzel a jelzéssel budapesti üzletek kirakatában látni.

Felháborodásom mégis csillapult, mikor azt olvastam, hogy Magyarország kormányzója előkelő rendjellel tüntette ki Olivecrona stockholmi orvostanárt, mert merész operációval megmentette egy kitünő magyar író, Karinthy Frigyes életét. A Legfelsőbb Hely nagy érdemnek tekinti, ha valaki visszaad az irodalomnak egy magyar írót. Az irodalom megbecsülése ez. A Legfelsőbb Helyen tudják azt, amit a Szellemi Együttműködés rendezői nem tudnak: hogy van magyar irodalom és megbecsülése közérdek.

Csak ezt akartam megírni.