London, január 26.
Anglia mély gyászban várja a halott király temetését, fekete gyászpompa sötétíti el London uccáit a Westminster ősi csarnokának hatszázéves boltozata alatt százezrek vonultak el a hatott király katafatkja előtt. De a legyőzhetetlen angol életerő a gyász sötét köntösén máris átvillan. A szomorúságba és tompa fájdalomba már most is új hangok, új színek, új ritmusok vegyülnek, a várakozás reménye és a változás előrevetett árnyaka más színt ad máris az angol életnek...

Anglia elhunyt uralkodója nem a tömegek mélyéből emelkedett a magasba, a Careteken és a Wittelsbachokon kívül Európa legősibb dinasztiájának volt a sarja, mégis a tömegek gyászolják a legmélyebben, a legigazabban, szívvel és lélekkel. Az az angol munkásság gyászolja, amelynek éppen György király uralkodása alatt jutott a legsúlyosabb megpróbáltatás osztályrészeül és amelynek még ma is közel másfél millió tagja munkanélküli segélyből tengeti életet.

Ugyanez az angol tömeg, az angol munkásságnak és kispolgárságnak sok-sokmillió rétege fogadja a legnagyobb szeretettel, a legnagyobb reménységgel és kitárt lélekkel az új uralkodót, VIII. Edwardot.

Nincs Európának egyetlen királya, de egyetlen államférfia sem, akit annyian ismernének egyszerű emberek és annyira szeretnének, mint Edward angol királyt. Az angol birodalomnak nincs egyetlen olyan sarka, ahol ne volna személyes barátja, ahol ne tudnának szívjóságáról, egyszerűségéről és közvetlenségéről néhány megindító történtet. Nincs Angliának olyan területe, ahol nyomor és szegénység uralkodik, ahová Edward király el nem nézett volna. Sehol nem bízta magát a hivatalos vezetőkre. Mindenütt elküldötte a hivatalnokokat maga mellől! Egy nyomorban tengődő bányavidéken egész nap egyedül egy munkásvezető kíséretében járta a házakat és a bányákat.

Az ujságírókat arra kérte, hogy estére jöjjenek hozzá a „kocsmába”. Persze, nem kocsmáról volt szó, hanem a király szállásáról. S itt olyan szavakban, amelyek soha nyomtatásban nem jelentek meg, kiöntötte a szívét, elmondotta, mit látott, milyen szörnyű és rettenetes szegénységet és könnyekkel a szemében fogadta meg egy féltucat riporter előtt, hogy amíg ereje lesz, ez ellen fog küzdeni. Ezt tudja Edward királyról minden munkásember Angliában.

Azt is tudja róla mindenki, hogy minden évben meglátogatja a gyógyíthatatlan rokkantak kórházát. Bemegy abba a terembe is. ahol a legszörnyűbb sebesültek feküsznek, azok, akiknek egy robbanás szétszaggatta az arcát és letörölt róluk minden emberi vonást. Órákig beszélget el ezekkel a szerencsétlenekkel. Soha nem riad vissza emberi gyengéktől és emberi hibáktól, nem titkolja a maga hibáit sem én nem játssza a félistent.

Azt is tudják Angliában, hogy Edward király sokkal tehetségesebb, mint amint általában felteszik, de angol genlemanok iratlan törvénye szerint sohasem fitogtatta tehetségét. A titkos tanácsos első ülésén, amelyen apja halála után elnökölt, olyan mély és méltósággal teli beszédet mondott, hogy a jelenlevő öreg államférfiaknak könny szökött a szemébe.

Mikor a beszéd után a kéziratot kérték tőle közzététel végett, akkor kiderült, hogy ezt a gyönyörű beszédet a király ott a helyszínen rögtönözte, egy betű írás nem volt előtte. Rosebery lordot és a saját titkárát kérte meg, hogy emlékezetből fogalmazzák meg utólag, hogy mit mondott, de a jelenlevők szerint az utólagos fogalmazás meg sem közelítette az eredeti beszéd méltóságát és páthoszát.