Érthető az az érdeklődés, amellyel a közvélemény, elsősorban a mezőgazdaság, Winchkler kereskedelmi miniszter németországi útját kísérte. Németország többet vett fel az utolsó esztendőben termékeinkből, mint a szomszédos Ausztria, ennek földrajzi közelsége, a zavartalan barátság és a római egyezmény ellenére. Különösen élő állatok és állati termékek, sertészsír, szalonna vásárlása tekintetében vezetett Németország.

A németországi sertés- és zsírvásárlásnak van persze ellentétele is s most nem is arra utalunk legelső sorban, hogy milyen módon történik ezeknek az értékes élelmiszereknek a kifizetése, hanem arra, hogy az 1935-ik évben több mint 30 millió értékű tengerit kellett importálni, azért, hogy a hízlalást a belső fogyasztás és az export által megkívánt szinten tarthassuk. Egyedül december hónapban az import megközelítette a 10 millió pengőt. Ez annyit jelent, hogy az 1934. évvel összehasonlítva a kukoricabehozatal – 30 millióval emelkedett, vagyis 1934-ben nem kellett importálnunk semmit, míg a mult évi katasztrofális termés miatt minden szükségletünket a külföldről kellett beszereznünk. Joggal merülhet fel tehát az a kérdés, vajjon kereskedelempolitikailag megfelelő-e, gazdaságos-e ilyen mértékben fokozni az exportot, amely csak a tengeriimport növelésével tartható fenn?

A számok amellett szólanak, hogy takarmányínség miatt úgyszólván még fokozott import árán is érdemes hízlalni. A tengeribehozatal növelésével szemben ugyanis az elmult esztendőben 1934-gyel összehasonlítva, emelkedett a sertéskivitel 9 millió pengővel, a húskivitel 15.2 millió pengővel, a zsírkivitel 11.8 millió pengővel, szóval összesen 36 millió pengővel. A Gazdaságkutató Intézet legutolsó jelentésének számai is rentábilisnak mondják a sertéshízlalást: a rentabilitás indexe az 1928-1930. évek átlaga alapján számítva a legkedvezőbb időszakban 73 volt, 1935 végén pedig 130 körül járt. A takarmányárak 16-33%-kal emelkedtek, a hízott sertés árai ennél nagyobb mértékben, 45%-kal.

Aggályos és feltétlenül javítandó csak két körülmény maradt!
Az egyik: a sovány sertés ára nagyon alacsony, vagyis maguk a termelő gazdák, különösen a kisgazdások ennek a nagy exportnak nem látják elég hasznát. A másik: a fizetés kérdése. Maga Winchkler egyik Németországban tett nyilatkozatában utalt arra, hogy Németországból nemcsak iparcikkeket, hanem nyersanyagokat is óhajtunk vásárolni. Ez a legtermészetesebb kívánság! Németország évtizedeken át, akkor is, midőn mérlegünk vele szemben a mi hátrányunkra rendkívül kedvezőtlen volt, mindig közvetített számunkra tengerentúli nyersanyagokat, amelyeket nem tudunk nélkülözni. Most aztán a helyzet úgy alakult, hogy a német közvetítés azon a ponton, ahol nekünk előnyös volna, háttérbe szorult.

Ausztria például több nyersfémet szállított nekünk a mult esztendőben, mint a hatalmas Németország, holott a nyersfémeknek nem igazi termelője, sem az egyik, sem a másik állam. Nyersbőrbeszerzés tekintetében is fontosabbá vált Ausztria, mint Németország. Természetes és jogos kívánság tehát, hogy a német élelmiszerpiac helyzetének javításával párhuzamosan javuljon a magyar nyersanyagbeszerzés helyzete is!

A kukorica további behozatala e pillanatban még nem tisztázott.
Megjelent a piacon tengerentúli áru s új, más megítélés alá esett a svájci frankkal fizetett hízott sertés és zsírtermelés exportálása. Eddig tudvalevőleg Romániából tudtunk kukoricát szerezni. Bukarestben most Nickl és Ferenczy Izsó vezetésével magyar delegáció tárgyal, éppen a magyar kivitel és a behozatal és a vele összefüggő fizetési kérdések tisztázása céljából.

Változás várható a magyar-angol fizetési forgalomban is s ennek részleteiről megbeszélést folytatni – ezúttal első ízben – angol delegáció érkezett Budapestre.

A közeli napokban kell folytatni a magyar-osztrák tárgyalásokat is, melyek egyik főtárgya a teljesen megakadt lisztkivitel elősegítése; ez annál fontosabb, mert egyelőre a búzakivitelhez fűzött remények sem teljesedtek. Igy hát az államok egész sorával kezdünk igen fontos kereskedelempolitikai tárgyalásokat az új év küszöbén…