Színházi bemutatók

1936 | Február

A királynő, Lakatos László vigjátéka a Vigszínházban lekerült a műsorról, mielőtt kritikáját e hasábokon elmondhattam volna. Mondjak felette halotti beszédet? A hattyú főhercegnője időközben férjhez ment a trónörököshöz, királyné lett, számüzetésbe került, majd visszajutott trónjára. A számüzetes unalmában elfelejtette azt a leckét, amit hattyú-korában kapott és újra élte süldő-lánykori komédiáját.

Beleszeretett egy polgári fiatalemberbe, aki azonban most nem szerény és komoly házitanító, hanem a trónfosztó köztársasági elnök elég vakmerő és agressziv fia. A trónjára visszahelyezett királynénak aztán nincs is szüksége a főhercegi nagymama bölcs intelmére, a hazatéréstől való rövid húzódozás után lemond szerelméről. (A történelem tanulsága szerint nem minden királynő oldotta meg ilyen módon a dilemmát.)

Az eset nem éppen megrendítő, de mi sajnáljuk a darab gyors kimultát néhány jól megírt jelenetéért, azért a motivumért, mikor a szerelmes ifjú felébreszti a gőgös királynéban a szunnyadó asszonyt, a panaszkodó köztársasági elnök tragikomikumáért, Makai Margit és Góth Sándor előkelő játékáért. Láttunk már sokkal rosszabb darabot is sikert aratni, - igaz, hogy láttunk már jobbat is megbukni. Lakatosnak egyszerre két darabja futott, egy a Magyar Színházban, egy a Vigszínházban. Most bebizonyosodott, hogy nem jó, ha valaki önmagával fut versenyt.

*

Csortos Gyulának kellett egy nagy szerep, - nyilvánvaló, hogy ezért sietett a Nemzeti Színház előadni egy Albert nevű bécsi szerző Bécsben még előadásra sem került darabját, a VIII. Henriket. Kipróbált téma, mint az ugyanazon tárgyú film világsikere mutatja s azzal a kipróbált módszerrel van színpadra hozva, amely filmeken és az Angliai Erzsébeten jól bevált. A drámai szerkezetet teljesen elejti, egymással lazán összetákolt jelenetekből építi fel az úgynevezett cselekményt, a jelenetek a király életének s különösen az asszonyokkal való ügyeinek színpadilag hatásossá tehető szakaszaiból vannak kiemelve.

Boleyn Anna királynévá emeltetése, majd megcsúfoltatása, galád meggyanúsítása és kivégzése, a király undorodása a csúnya clevei Johannától. Howard Katalin börtönre vettetése - ezeket tartotta a fiatal bécsi szerző Henrik király életéből említésre méltóknak. A részleteket aztán tagadhatatlan ügyességgel dolgozta ki, a dekoráció, a jelmez és a történelmi színek hatás-lehetőségeinek bő kihasználásával.

Csortosnak Henrikben királyi vadállatot kell játszani, nőkre és húsokra egyformán falánk, durva, öregedő embert, aki sántikál a reumától, de azért szép nőkkel gügyög, mint egy vén pulykakakas, nevetséges és félelmes egyszerre s közben ki-kivillan belőle a minden udvaroncán túllátó genialitás, a világbirodalmat kezdeményező király. Ha író írta volna a darabot, a király vonásaiból, ahogy a történetírásban fennmaradtak, óriási méretű alakot formálhatott volna. De mivel csak színpadi riporter írta, csak a héjat tudta megformálni, a külsőségeket, amelyeket a színésznek kellene tartalommal megtölteni.

Csortos megtesz minden lehetőt, de nem teheti meg a lehetetlent. Az első részekben még van reményünk, hogy valami igazít fogunk látni, a nagy reggelizési jelenet királyi zabálása közben azonban már érezzük, hogy a darab lapos szavai nem adnak módot a színésznek a vad testiség igazán megrendítő ábrázolására. A Howard Katalin börtönben lefolyó hosszú jelenetében már nincs is játszani való, csak üres szavak konganak hosszadalmasan és üresen. Ha itt kiderülne, hogy Henrik király is csak önmagával, sorsával küzködő, boldogtalan ember, nem csupán asszonyfaló királyi dúvad!

De nem derül ki semmi, csak az, hogy Katalin királyné a börtönben, a vesztőhely küszöbén is csak olyan közhelyeket tud mondani, mint Henrik király. A hóhér behozza a vérpadot, a királyné belehajtja a fejét, hogy kipróbálja - ez is hatástalanul folyik le, elfáradt figyelmünk alig törődik vele. A rengeteg sok szereplő közül Titkos Ilona kissé üresen szavalva játssza Boleyn Annát, de a nagy válság pillanatában, mikor megrágalmazzák és letartóztatják, mégis mutat valamit a királyi szépasszonyból. Tőkés Annának csak szép beszédre van alkalma, játékra alig. A többi - átlag.

*

Ijfabb Horváth Pál a darab elején küzködő kis állástalan mérnök, a végén a Nagy Vezérigazgató lányának a vőlegénye. Ez kissé túlismerősen hangzik. Földes Imre gondolt arra, hogy ezt az ismeretességet elleplezze. Az ő szegény ifjúja nem merő szemtelenséggel és nem is csak a vezéri családból való szoknya révén csinálja meg a karriert. A nővel való véletlen ismeretség csak a karrier kiinduló pontjának megragadására ad alkalmat s általában a szerelemnek csak mérsékelt szerepe van a darabban, csak éppen hogy legyen benne nő, tehát egy kis szerelem is. A karriert azzal csinálja a fiatal mérnök, hogy zseniális fogással megmenti a bukástól a bajba került gyárat s ezzel néhány ezer szegény ember exisztenciáját.

Ez a zseniális fogás nagyon egyszerű, sok üzletember megpróbálta már, ahogy a lapok törvényszéki rovatában néha olvasható: az elgyengült öreg vezérigazgató kissé nehezen kicsikart hallgatólagos beleegyezésével, a megcsontosodott öreg főkönyvelő tiltakozása dacára meghamisítja a gyár mérlegét, aktiv mérleget csinál a passziv mérlegből. Hogy ez a kívánt eredményre vezethet-e, azt döntsék el a gazdasági szakértők, - én csak annyit mondhatok, hogy ha ezzel csakugyan meg lehet menteni annyi sok ember exisztenciáját, akkor a mérnök jócselekedetet tett, még akkor is, ha a paragrafusok érvényét őrző bíróság elítéli érte.

De csak egyszeri jócselekedet lehet ez, mert micsoda zavar állna be a gazdasági életben, ha minden gyár hamis mérleggel dolgozna, ha általában a fiatalság, amelynek kétségtelen joga előretörni és kivívni a helyét az életben, a zsenialitásnak ezt a módját vinné az életbe a konzervatív öregek módszereinek pótlásául! Ifjabb Horváth Pál védőügyvédje ugyanis ilyenformán védi vezércikk-frazeológiájú védőbeszédében védencét, mikor mint a mai fiatalság méltó típusát glorifikálja. Csak természetes, hogy a vezérigazgató elvált asszony-leánya is ilyen dicsfényben látja, mikor a fogházból visszatérőnek segít kiküszöbölni az okvetetlenkedő volt férjet, aki különben is minden jónak megrontója.

Talán kissé igazságtalan vagyok, mikor a darab menetét így mondom el, de demonstrálnom kellett, az az erkölcsi tendencia, amelyet Földes a cselekményhez függesztett, vagy mondjuk, az a közéleti háttér, mely elé cselekményét helyezte, nincs a cselekvényből kiépítve, csak úgy van ráapplikálva, anélkül, hogy igazán ráillene. Azt azonban el kell ismerni, hogy a cselekménynek van sodró irama, filmszerűen váltakozó jelentei jórészt hatásosak, néhány alakja kitűnő epizód-figurát kinál a színészeknek, akik közül Sugár Károly, Makláry Zoltán, Gózon Gyula, Pethes Sándor bőven ki is aknázzák a jó játék alkalmát.

Nagyon nehéz helyzete van Jávor Pálnak. A fiatal mérnök alakját majdnem lehetetlen rokonszenvessé tenni, nincs is határozott körvonala, nem egészen tudjuk, ügyes csirkefogó-e vagy csakugyan tehetséges fiú. A sokfelé kuszálódó szálakat Jávornak nem sikerül összefogni, bár a legnehezebbjén átsegíti meglepően jó dikciója, melyhez hasonlót még nem is hallottunk tőle. Somlay Artúr éppen csak jelen van a darabban, nem akad érdemleges játszani valója.

*

Szomory Dezső váltig hű önmagához. Egyetlen színpadi írónk, aki nem hódol sem színháznak, sem közönségnek, makacsul megmarad nézetei és hóbortjai mellett. Stílusban, felépítésben, elgondolásban változatlan maradt, mióta első darabját megírta. A kritikusnak nehéz helyzete van vele szemben: elmondhatja egy-egy új darabjának meséjét, ismertetheti alakjait, de aztán alig mondhat újat. Mindig ugyanazok a kiválóságok és ugyanazok a hibák; ha egyszer kevésbé fogadják el, máskor jobban, annak inkább a nézők befogadó képessége az oka, mint a darab minősége.

Kivételes író annyiban is, hogy egyedül ő érzi és érvényesíti teljes nyomatékkal a mondott szó elsődleges fontosságát a színpadon. Amint híre járja, könyörtelenül megköveteli a színészektől, hogy pontosan, szó szerint mondják a szerepeket. Ezt úgy szokták emlegetni, mint valami különcségét, holott ez volna a természetes dolog, mióta a dráma kinőtt a commedia dell'arte pendelyéből.

Mióta azonban a színpad elvetette a verset, egyre veszti fontosságát a kimondott szó, a súly a helyzetre esik, a színészi játék a hangsúlyra, mozdulatra és arcjátékra korlátozódik és mintha már nem is lenne messze az az idő, amikor a színpadi beszéd csak olyan kurta, alig artikulált szavakra fog csökkeni, mint a hangos film. Szomory mintha rehabilitálni akarná a színpadi dikciót, a dialógus szavaival és mondataival, lejtéseivel és eséseivel nemcsak mondanivalóinak logikai tartalmát igyekszik kifejezni, hanem mintegy megadni hozzá a cselekvény zenekíséretét és átvinni a hallgatóra írás közben való saját exaltációját is.

Új darabjának, a Bodnár Lujzának a dikciója jóval kevésbé exaltált ugyan, mint előbbi darabjaié volt, de második felvonásának feszült jeleneteiben éppen olyan merészen zuhogó tirádákat hallunk és általánosságban is a dikció fontossága semmivel sem kevesebb. Sokszor szinte gyanakszunk, hogy hátha mégis versben van írva a darab, olyan erősen lüktet a szavak ritmusa. S régi érzésem, hogy Szomory darabjainak tulajdonképpen versben kellene írva lenniök. Stílusuk, levegőjük, egész berendezésük a Victor Hugo értelmében való romantikára utal vissza; az író magatartása alakjaival szemben mindenesetre tisztára romantika.

Képzeletének teremtményei közül a legnehezebben hajtható drámai formába Bodnár Lujza. Az akarattalanul, tétován ide-oda hányódó nő, aki nem tud semmi helyzetnek ura lenni, senki mellett megmaradni, semmiért és senkiért helyt állni. Olyan, mint az árbocnélküli hajó, szenvedő alanya az élet ide-oda dobáló szeszélyének. Szerelme a lezuhanása miatt állásvesztett pilóta iránt nem eléggé szerelem, hogy kitartson mellette a gazdag üzletember kinálkozásaival és nagynénje kerítő rábeszélésével szemben.

De ép úgy nem tud megmaradni a gazdagságban sem. Semmit sem bír egészen megtenni, - otthagyja férjét és megy a pilóta után, otthagyja a pilótát és visszamegy férjéhez - maga sem tudja tisztán, hogy miért. Színpadon lehetetlen volna, ha Szomory meg nem töltené a líra robbanó anyagával, ha nem burkolná a szavak szivárványszínű záporozásával és azzal a sajátos, közvetett erotikával, amellyel mintegy körül-udvarolja.

Még így is minduntalan azon a határon vagyunk, hogy vállat vonjunk: egyszerűen hiszterikus teremtés. És mégis, ő csaknem az egész darab, a többi mind csak arra való, hogy egy kis mozgás teremtődjön körülötte. Ha cselekménye alig van Szomory darabjának, de van stílusa s ez tartja életben. Itt-ott kizökken a stílusból, alászáll, hogy egy-egy válogatatlanabb ötlet-kavicsot felszedjen. Az ilyen zökkenések, úgylátszik, Szomory dramaturgiájának kellékei közé tartoznak, minden darabjában előfordulnak.

A Vígszínház előadása egészen a beszédre van hangolva. A főszerepben Muráti Lili győzelmes harcot vív a szerep nehézségeivel; nem tudja, mert nem is lehet összefogni az alak részleteit s határozott emberi körvonalakat adni neki, de a líráját, a szenvedését és vergődését hiánytalanul kihozza. Góth Sándor és Góthné fölényes rutinnal, a beszéd feletti teljes uralommal játszanak, ők ma a mesterség legjobb tudói magyar színpadon. Somló István mintha kissé bágyadt volna. Kis szerepében feltűnik a vidékről felkerült Leövey Leo.