II. József angol szemmel

1936 | Február

S. K. Padover angol történész nemrég megjelent könyve II. Józsefről a legszínesebb és legelevenebb írás, amely a kalapos királyról a kezembe került, lélekrajznak és történelmi összefoglalásnak egyformán kitűnő. Olyan ember munkája, aki Strachey irónikus gyöngédségét és irodalommá finomodott tudományát már mint kész eljárást kapta örökül; de Padoverben maradt valami a régimódi szabadgondolkodás jóízű vaskosságából, ami vonzóan, kellemes anakronizmusként hat a mai olvasóra.

Nyugati ember munkája, egyforma jóindulatú fölénnyel bánik hősével és hőse ellenfeleivel, osztatlan, hátsó gondolattól mentes rokonszenvet talán csak Kaunitz, a kancellár iránt érez, aki a világ egyik legfurcsább különce volt, de minden ízében nyugati különc. Mi II. Józsefben a felvilágosodás gyermekét látjuk, aki "észszerűen" akarta újjászervezni birodalmát és regényes ellentétbe állítjuk hagyománytisztelő elődeivel. Padover könnyedén, csaknem szórakozottan siklik át a regényes ellentéten: a felvilágosodásnak rengeteg gyermeke volt, nincs benne semmi meglepő, hogy egyikük császári trónra került.

Az ellentét, amelyet megragad, mélyebb és meglepőbb, nem szellemtörténeti, hanem tisztán lélektani természetű; II. Józsefben a modortalan, faragatlan, tapintatlan vadember megjelenését bámulja a bécsi udvar katholikus-barokk légkörében. Ez a vadember egyáltalán nem osztályozható, nem "őrmester", mint Nagy Frigyes apja, nem érzelmes, rousseau-i vadember, a jóllakott civilizáció vágyálma; egyszerűsége és közvetlensége nem kiszámított és stilizált, hanem éppen ellenkezőleg teljes érzéketlenség minden kiszámítottság és stilizáltság iránt, kopott, gyűrött, esővert kalapja, amelyben birodalmát járta, valódi, önfeledt igénytelenség jele.

Ez a csodálatos közvetlenség talán emberi nagyságának az alapja; II. Frigyes hozzá képest pozőr és komédiás. Egyensúlyozatlan, szertelen lélek; dühkitörései, gyakori indulatrohamai nem hasonlítanak a cézárok kormányozható és praktikus tombolásához; II. József mindig olyankor kel ki magából, amikor ebből csak kára származik. A trónra nevelték és sejtelme sincs az uralkodás akusztikájáról; mikor sikert arat, egy kezdő színész, vagy író mohóságával falja, túlozza és erőszakolja a sikert, nem gondolva a fejcsóválásokra és savanyú tekintetekre, amelyekkel sikerét a háta mögött fogadják.

Mikor uralkodása elején Párizsban jár, halálra ünnepelteti magát a francia főváros népével és közben vérig sérti sógorát, XVI. Lajost, aki ezt az oktalan diadalmenetet kamatostul fizeti vissza az első kínálkozó alkalommal. Mint katona tehetségtelen, mint diplomata ügyetlen, megfontolatlan és nehézkezű; hódító becsvágyára mindig borzalmasan ráfizetett; a bajorországi kirándulás épp oly fölösleges volt, mint a hollandi vagy török háború. Minden hadjáratában vereséget szenvedett és kudarcát nem a Habsburgok hagyományos méltóságával fogadta, hanem tajtékozva, fogcsikorgatva, öklét rázva.

Az irodalom és művészet iránt majdnem teljesen érzéketlen, filozófiai gondjai nincsenek; a népet nem annyira francia eszmék hatása alatt akarja boldoggá tenni, hanem az elnyomottakkal, mellőzöttekkel és sikertelenekkel való ösztönös együttérzésből. Mint a szertelen és impulzív embereknek igen gyakran, vannak pillanatai, amikor csakugyan ellenállhatatlanul vonzó, szinte elbűvölő; keserűsége időnkint ragyogó szellemesség epigrammatikus szikráiban tör ki; de az elbűvölt, álmélkodó emberek különös módon nem sokáig őrzik meg hálájukat és megbecsülésüket; inkább haragszanak rá, amiért egy pillanatra levette őket a lábáról.

Ez a szertelen, sikertelen és embertelenül sokat szenvedő uralkodó minden fájdalmát a munkába fojtotta. Irtózatos munkaszeretete volt benne talán az egyetlen hagyományos Habsburg vonás. Amilyen rossz volt mind hadvezér és diplomata, olyan zseniális adminisztrátornak bizonyult. Ontotta, szórta a rendeleteket, mint egy tizennyolcadik századi Roosevelt.

A hagyományos Falkenstein grófi inkognitóban szakadatlanul úton volt, mindig váratlanul érkezett a hivatalokba, gorombán, tajtékozva, irtózatos botrányokat csapva, mindenről személyesen értesült, nálánál sokkal kisebb urak szokása szerint nem érte be a "hivatalos verzió"-val. A csehországi és galiciai éhinségek idején személyesen intézkedett, dohogva, káromkodva a rosszindulatú vagy tehetetlen közegek ellen.

Egyáltalán nem titkolta, hogy gyűlöli az arisztokráciát, amellyel szemben egy polgár keserűségét érezte. Uralkodása azt a groteszk és szívettépő látványt nyujtotta, hogy egyetlen, nem is rendkívül erős ember újjá akar építeni egy kevert, zilált, tengődő, de a maga ziláltságában és tengődésében tűrhetően egyensúlyozott birodalmat.

A szó szoros értelmében még meghalni sem volt ideje: a halálos ágyon is szakadatlanul beszélt, tollba mondott és aláírt, miközben újabb kudarcainak és megaláztatásainak a híreit hozták. Bécs népe a csikorgó hidegben bosszúsan követte a gyászmenetet. Pesten kivilágították a várost a halálhír örömére. Csak Ligne herceg sajnálta az elhunytat: "Ez az ízzó lélek kialudt, mint a láng".