Az alkotó szellem az esztétikai élvezeteknek is más formáját ismeri, mint a befogadó. Valami áhítatos irígység szállja meg a remekmű előtt és kényszeríti, hogy ő is hozzáadja a magáét. Nincs fájdalmasabb dolog, mint kimaradni a remekműből. Ezért hasonlítanak olyan gyanusan egymáshoz műfordítás, szöveg-zenésítés és a kritika bizonyos formái.

Befogadás és adás egyidejű kötelezettsége, interpretátor-alázat és formáló-gőg együttfakadtsága jellemzi mind a hármat. Mindhárom egyaránt a tökéletesség plussza, formabontás és harc a végzet ellen, amely ezúttal a remekmű megmásíthatatlan és örökérvényű formáiban jelenik meg. A harcban persze győzni és elbukni lehet. Ez az erőviszonyoktól függ: milyen művel milyen lélek áll szemben.

Kósa György zenéi Babits Mihály költeményeire ezt a harcot revelálják. Kész és önmagukban is tökéletesen megálló művek falanxai felé tör a zeneszerző, hol a meleg szívek félszegségével, hol a gyermek termékenyen dúló kiváncsiságával. Kósa gyermeki, spirituális és alázatos muzsikus: éppen ezért nyilvánvaló, hogy a legigazabb hangokat ott találja el, ahol a versben is alázattal találkozik: a katolikus Babits zenésítésében.

A Hóra ének és a Csillag után diszkrét és szolgálatrakész muzsikái, ha nélkülözik is a költemények gótikus pompáját, ( - a Hóra éneket fordító Babitsnak csak alázatával találkoznak, gőgjével nem! - ) áhítatosak, igazak, helyükönvalók.

Ezzel ellentétben valami gyermekien formaduló barbárságot hoznak a Paysages intimes kórusai. Intim rajzocskák, impresszionista színfoltok, felvillanó és pillanatok alatt lefolyó élmények, a vegyeskar masszív hangtömbjeire letéve, körülményes ismétlésekkel, imitációkkal. Ha van szöveg, mely megköveteli a szólóének bensőségét, mely kórusra teljesen alkalmatlan, úgy ez az. Kósa kórusai ennek ellenére valami kedves naivitás kellemes utóízét hagyják szánkban.

Ugyanez a hang, Kósa egyéni kedvessége jellemzi a Laodameia-zenét is. Eleve nyilvánvaló, hogy a spirituális, puritán Kósa nem tudja megragadni a költemény görög lényegét: forma és szellem harmóniáját. A szellem túlsúlya épp úgy megöli a görögséget, mint a formáé. A görög dráma nem feszültség és elernyedés, nem indulatok mozaik-játéka, hanem egyetlen nagy szenvedély sorsa: dühé, tudásvágyé, szerelemé, - egyremegy.

Az igaz nagy szenvedély nem lánggal lobog: fehéren izzik és csaknem hidegen. A görög dráma éppen ebben a nyugalomban őrizte meg a görög előkelőséget. Az izzó parázsszenet gyémántnak hisszük, míg be nem szakad alatta az átégett rostély. Milyen szánalmasan kicsiny e könnytelen tragédia mellett a fájó lélek minden jajongása!

*

Nagy elismeréssel kell megemlékeznünk a kitűnő előadókról is: elsősorban a mindig egyformán nagyszerű Medgyaszay Vilmáról. A széphangú és muzikális Markó Etáról, az Uj Thália kamarakórusáról és kiváló karnagyáról, Csizmarek Mátyásról, a Laodameia zenekarát szolgáltató kamaraegyüttesről (Bardócz Margit, Harsányi Miklós, Kuttner Mihály, Rejtő Gábor és ifj. Eitler István). Kósa a nagy pianista lendületével kísérte dalait és adta elő poétikus operájának, az Árva Józsinak számaiból összeállított suitejét. Kárpáti Aurél a baráti szellem üdvözletével köszöntötte az est szerzőit. Valamennyien méltó dologi készséggel és teljes odaadással álltak a dobogón megjelenő költő szolgálatában.